Réges régen megalapozott, jól működő és meghitt viszonyt tartok fenn koronás és korona közeli főkkel, hercegkisasszonyokkal, királylányokkal. A 7-8 éven át, heti rendszerességgel tett látogatások a keszthelyi Festetics-kastélyban masszív nyomott hagynának bárki világképén (pláne, ha az illető éppen egy 1 és 8 év között mozgó lánygyerek ekkor). A királylányos bagázshoz szívbaj nélkül hozzá szoktam csapni a manókat, tündéreket is, mert az én fejemben egyre megy, nálunk úgyis csak könyvekben és mesékben fordulhatnak elő. ( A mai hús-vér királyfik és királylányok nem igazán érdekelnek, azokhoz nem kell semmi fantázia, vannak és kész. És még csak nem is lovon közlekednek.) Rendíthetetlen gyűjtöm is a szép tündéres, királylányos és tündérkirálylányos mesekönyveket (Szegedi Katalin az abszolút kedvenc) és történeteket. Mindezek után, mikor azt láttam valahol, hogy „a zöld tündér”, még jó, hogy felkaptam fejem… ír népmesék, Grimm-testvérek, Lázár Ervin meg hasonlók… hmm...

Pedig a zöld tündér, az valami teljesen más, az nem is igazi tündér… inkább lidérc, ha már. A zöld tündér az az abszint maga. De nem ám a mai, lightos fajta, hanem a régi, az echte abszint, fehér ürömből - irdatlan, 50% feletti - alkoholtartalommal, ami ölt, butított, nyomorba döntött, de jó múzsa lévén homlokon is csókolt, mégpedig tisztességgel. Amit ma mérnek vagy (szuvenír) portékaként kínálnak, már csak egy karcsúsított verziói, halovány árnyékai az egykori „kult-italnak”. A nagybetűs lélek az, mi elszállt belőle, még ha ízre, színre sikerült is kikeverni ugyanazt a rémesen keserű egyveleget. Az abszint „testét” adó fehér ürmömöt már az ókori egyiptomiak, görögök is ismerték, füveskönyvükben a létező legkeserűbb növényként jegyezték - neve is innen ered: absinthosz = keserű -, és előszeretettel használták gyógyításra. A középkori szerzetesek nálunk is hasonló céllal termesztették aztán kolostorkertjeikben: étvágygerjesztő, görcsoldó, reuma elleni illóolajokat, gyógyteákat, csodaelixíreket kotyvasztottak belőle. Magának a likőrnek a pályafutása és tömegtermelése a XVIII. század vége felé kezdődött...

... folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/zold-tunder.html

Az embernek legyenek irányelvei. Az enyém a következő: nem eszek aranyos állatot – ld.: csibe, kacsa, liba, nyuszi, bárány, kecske, ló, szamár, marha, disznó, őz, szarvas, vaddisznó, kutya, macska, tengerimalac, teknősbéka, kenguru stb.. (Kiegészítés: nem eszek olyat sem, ami ugyan nem aranyos, de egyből lerí róla, hogy mi volt hajdanán – pl. polip, tintahal, csiga, bogarak, kígyó, béka.) És ha az ember ráadásul még egy igazi jellem is, szigorúan betartja elveit. Én (mert néha becsúszik azért egy-két gikszer… de csak a szükség és illendőség miatt!) „jellemeskedem”.

Ez a húskérdés onnan jutott eszemben, hogy előző irományomban azzal vetettem véget a karamell-sikertörténetnek, hogy míg a XIX. századra az Egyesült Államok már-már vajkaramellában úszott, Európa csak később kapcsolt, mással lévén elfoglalva éppen… például forrongott, nyakazott, koronázott, lázongott, háborúzott, regulázott, elűzött, száműzött, nyelvújított, alkotmányozott, felszabadított... meg ilyenek. Majd ezt követően bálozott, ünnepelt és lakomázott. Miután a népek sikerrel vívták meg csatájukat Lipcsében, Napóleon ellen, a népek vezetői Bécsbe gyűltek, hogy megvitassák, hogyan tovább… hogyan tovább úgy, hogy ilyen forradalmasdik, guillotinozások és holmi Napóleonok többet elő ne fordulhassanak. Az értekezésre szántak időt bőven, majd nyolc hónapon át ötleteltek (a rossznyelvek szerint inkább csak táncoltak), 1814 őszétől 1815 tavaszáig, és csak azért nem tovább, mert Napóleon visszatért, és Waterlooig meg sem állt.

A bécsi kongresszus tárgyalásainak hozadékain el lehet ugyan lamentálni, de estéjeit és vacsoráit megkérdőjelezni…?! Mert bizony, nem akármilyen fogások kerültek ott asztalra. Kezdjük azzal, hogy egy-egy ilyen eszem-iszom minimum 8 fogásból állt. Lévén szinte csak férfiemberek a történelem nevesített főszereplője (de azért cherchez la femme töretlen!), és a férfizöm az a „húst hússal” fajta, így az ünnepi ebédeken, banketteken és vacsorákon is a húsok, sültek, pástétomok vitték a prímet...

... folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/en-garde.html

Spar csoki (fehér+mogyorós-mazsolás - egy csoki, nem csoki) Korpovit keksszel? Kényszer szülte házi Pilóta… hiánygazdaság inspirálta kreativitás… éjféltájt. Az édességéhség eshetőségével előre kalkulálni kell, máskülönben vagy bizarr megoldásokra kényszerül az ember, vagy elmegy aludni időben, de ezzel csak elnapolja a gondot, vagy napszakkal nem törődve szisztematikusan körbenéz, leltároz, felmér, miből mit lehetne kihozni. Nekiláthat sütni (minimum 30perc), főzhet pudingot (6perc), piríthat cukrot (3perc). Ilyenkor fontos az időtényező, hamarjában kell valami, és az sem mindegy, mi. (Nálam a krémes a jolly joker.) Akármi nem jó, az „akármi”csak olaj a tűzre.

Manapság persze könnyű finnyáskodni, bezzeg régen! Még az édesség is nagyobb becsben volt. Nagymamám mesélte sokszor, hogy gyerekként, a nővérével közösen volt egy kis zöld kofferjuk, amiben az ilyen-olyan alkalmakra kapott cukorkákat raktározták – édes-kincses ládika. A háború alatt, mikor már a bombázások voltak – és Szombathelyt aztán tényleg nem kímélték – mentették a kis bőröndöt, vigyáztak rá, ahogy csak tudtak, az óvóhelyre is ezzel szaladtak. Kis koffer nincs már, de a kredenc mélyén azért mindig akad egy-egy kósza cukorka, puszedli, csokoládé, és sütemény is sül, menetrendszerűen, minden szombaton, délután.

Biztosra veszem, hogy édesszájú ember, mióta világ a világ, létezik, csak nem volt annyi édesség. A mindennapos cukorhasználat viszonylag új keletű jelenség, sokáig csupán a legmódosabbak élhettek vele. Az ókori Görögország és Róma népe nem is igen ismerte még a cukrot, csak a VI. század folyamán, az arab közvetítés jóvoltából került be Indiából Európába Cipruson, Krétán, Szicílián és Andalúzián keresztül. Egészen a XV. századig igazi kuriózumnak, amolyan drága „fűszernek” számított. Egyedül a kereskedő Genova és Velence bővelkedett benne, rajtuk keresztül jutott tovább a kontinens más részeire. A két városállam, „cukordíleri” pozícióját ...

... folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/cukorfalat.html

Holnap este bevackolom magam a kanapéba és tévézni fogok. De nem csak úgy, egyszerűen. Olyan ritkán ad emberi időben valami normális filmet a készülék, hogy ha végre mégis, annak már hír- és eseményértéke van. Úgyhogy, esemény lesz. Vettem finom sajtokat, szekszárdi rosét, csokoládét, almát, szárzellert (az utolsó tétel kicsit kilóg a sorból, de ez az én estem) - lesz itt dőzsölés!

Igazi női film lesz műsoron, libanoni-francia műremek. Picit tartok attól, hogy a szinkron miatt nem lesz ugyanolyan nagy élmény, mint régen, de hátha fölös félelmem. Moziban, eredeti nyelven már sokszor láttam – szoktam ilyet csinálni, egy filmre újra meg újra befizetni, amin aztán ironizál is olykor környezetem. De én vállalom! Szerintem igenis jó egy jó filmet többször megnézni, elvégre először, úgy igazán, csak a cselekményre tud figyelni az ember, meg a szereplőkre, hogy ki milyen, kivel mi lesz, de a részletek nem maradnak meg. Másodjára, harmadjára viszont már észrevesz apró nüánszokat, fricskát, humort, érdekes beállításokat, elejtett gegeket, grimaszokat. Sokadjára pedig, mondhatni régi ismerősként, csak kényelmesen belesüpped a hangulatokba, képekben, színekben, világokban. A módszer ugyan nem minden esetben működik – Millió dolláros bébi, Ragyogás, Amerikai história X és más, hasonló kaliberű filmekkel eleve nem is próbáltam.

A holnapi film, Karamell, viszont ideális erre.  Ráadásul, aki vonzódik a keleti praktikákhoz, az az ottani szépségfortélyok széles tárházát kapja most szem elé, grátisz: másfél órás kezelést egy bejrúti szépségszalonban. Lesznek helyi sajátosságok, szőr ellen karamell, ránc ellen cellux… és hozzá egyetemes igazságok. Mert lényegében minden ugyanaz, az emberek ott is ugyanúgy működnek, mint bárhol másutt. Csak sasszézni kell többet és lavírozni sokat, hogy a modernizmus és tradíció kényes egyensúlya meg ne billenjen. Mert szabályok, azok vannak bőven. De működik az élet. És a film éppen ezt mutatja be. A rendezőnőt, Nadine Labakit, saját elmondása szerint filmjében/-vel a szabadságot kereste, hogy miként lehet igazán szabad ember, milyen mintákat találhat nő létére a szabadságra. És mindezt itt/ott, városában, Bejrutban. Ami egyszerre lehet imádható és gyűlölhető, hangulatos és nyomasztó, inspiráló és frusztráló. De akkor is teljesen más, mint a híradásokban.

http://www.youtube.com/watch?v=aLxlLIikmJI

A tavasz visszavonhatatlan elérkeztének egyik látványos mutatója a kávéházak, éttermek, bisztrók és cukrászdák köztérfoglalása, más szóval, egyre nehézkesebb lesz anélkül végiggrasszálni a klasszikus budapesti étterem- és kávézósétányokon, hogy valaki székébe ne rúgna, kabátjára ne lépne, teli tálcás pincérébe ne ütközne az ember. És ez így van jól.

A Magyarországot ajánló külföldi útikönyvek szinte kivétel nélkül megemlékeznek arról, hogy bizony Budapest, Bécs és Párizs mellett, Európa egyik legélénkebb kávéházi életét élte egészen a II. világháború végéig. Volt idő, hogy 500-600 kávéház is vendéglátott a múlt-múlt századi Budapesten. Az útikönyvek, biztosan kedvcsináló gyanánt, megemlítik azt is, hogy mostanában megint éledni látszik valamicskét a régi élet, de ugyanaz nem lesz már sosem (ezt már én mondom ugyan, útikönyv ilyet ne írjon). A kávéház, ugyanis, nem egyszerűen csak a kávéról szólt. Sőt, a kávéról szólt legkevésbé. Itt az emberek ettek, ittak, laktak, találkoztak, kereskedtek, sefteltek, házasságszereztek, állásinterjúztak, csábítottak, üzleteltek, csevegtek, politizáltak, eszmét cseréltek, tanultak, írtak, leveleztek, szerkesztettek, skicceltek, megfigyeltek, hírt szereztek, informálódtak, pletykálkodtak, biliárdoztak, kártyáztak, hazardíroztak, ismerkedtek, összevesztek, barátkoztak, szerelembe estek… itt éltek. Petőfi Arany Jánossal levelezvén arra kérte barátját, címezze inkább a Pilvaxba a neki szánt irományt, többször jár ide, mint haza, hamarabb kézhez kapja.

A kávéfogyasztás, kávéházazás a kezdetek kezdetén, itt Magyarországon, csak a törökök közt járta, magyar hazafi, köszönte szépen, nem kért a feketelevesből...

... folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/feketeleves.html

Vendéglátó, vendégjáró idők jártak mostan. Ünnepekkor már csak így van ez! Szerintem a több napos fiesták után is dukálna egy rövidebb böjtöcske, mert igaz ugyan, hogy Karácsony és Húsvét előtt is mérték tart az ember napokon, heteken át, na de aztán!!! Az öröm tömény 3 napja alatt annyi süteményes tálat, levest, sültet, tortát kell tesztelnie, hogy egy hétre előre le is tudhatná az étkezés gondját. (Persze, nem tudja.) Minden háznak megvannak a maga specialitásai, az ilyenkor szokásos kínálnivalói. Nagymamám, ha ünnep van, jászberényit tekercsel, islert karikáz és zsebrót süt. Nálunk már csak így járja: zsebró. Van, hol zserbót sütnek, pontosan kimért hozzávalókkal, a receptúrát követve szigorúan. Az én mamám 60 év rutinjával „gondulum” szerint süt-főz: hol így sikerül, hol úgy, de rosszul… sose! Ó, a zsebró! Én ugyan jobb szerettem, ha inkább hatlapos vagy kókuszos csiga/tekercs volt helyette, mellette, de azt elismerem, hogy a házi lekvárral és házi dióval gazdagon megpakolt, csillogó csokoládémázas sütemény tényleg ünnepélyes jelenség.

Ha valami, akkor a zsebró-zserbó igazi hungaricum. Ugyan kitalálója, névadója, Gerbeaud Emil, nem volt echte hazai, de ezt idővel pótolta, megmagyarosult...

... folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/gerbeaud-zserbo-zsebro.html

Találtam öröklött konyhaszekrényem mélyén egy réges-régi, a maiaknál karcsúbb, kecsesebb, csavaros tetejű kuglófformát. Lányregényes zsúrok elegáns süteménye, hozzá habos kakaó, mézes vaj, kompót - gyerekfejjel ez a kép élt bennem.

Leletem feletti romantikus lelkesedésemben el is kezdtem recepteket keresgélni. Ekkor bizony a bőség zavarával kerültem szembe. Mert ahány ház, annyi féle: márványos, mazsolás, narancsos, kakaós, diós, császár, dán, bécsi, lipcsei, mennyei… stb.… stb.… egy komplett tyúkfarm éves tojáshozamára volna szükség kikísérletezni, melyik az „IGAZI”. Viszont a kuglóf mint jelenség igencsak érdekelt. Utánajártam. Kuglóf... Gugelhupf, Kugelhupf… Felső-Ausztriában „Wacka” vagy „Wacker”, lengyeleknek „babka”, cseheknek, szlovákoknak „bábovka”. Elnevezése a német „labda” vagy „gömb” jelentésű Kugel szóból ered. Biztosan más néven, de már az ókori rómaiak is ismerték és sütötték ezt a süteményt. Állítólag a legrégebbi kuglófformára éppen Magyarország területén akadtak a régészek, de találtak még a maihoz nagyon hasonló, bronzból készült formákat a Rajna völgyében és Franciaországban is. A szó eredetét firtatva elindultam a zsidó konyha kugelje irányába is, ami szintén öreg múltra tekint vissza...

... folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/03/kugelhupf-kuglihupp.html