Vicky Cristina Barcelona
Ha egy szóval kellene jellemeznem Woody Allen legutóbbi filmjét, így címkézném: nyugtalanító. Kedvenc rendezőm filmjére akartam nevetni a moziünnep méltó fináléjaként, de a kacagás ezúttal elmaradt. Az esztelenségében is hétköznapi történet csak valami fanyar mosolyt hagyott az arcomon.
Zavarbaejtő, hogy lehetünk akár boldog menyasszonyok, elégedett feleségek vagy nyughatatlan boldogságkeresők, a helyzet valójában egyre megy. Elég egy pici zavar az erőben, egy fatális véletlen és a romantikára szomjazó lelkünk vagy éppen a buta hormonok miatt újra ott találjuk magunkat a kereszteződésnél: most mi a fenét kezdjünk ezzel az egésszel?! A gondolkodás pedig nem segít. Szinte sosem.
Vicky agyal és ellenáll, Cristina pedig beleveti magát a latin loverrel a szerelem legmélyebb bugyraiba. Végül egyikük sem boldogul. Vicky kíváncsisága kielégítetlen marad, Cristina pedig lassan megcsömörlik az intenzíven pulzáló kapcsolattól. És úgy hagyják el Barcelonát, mintha mi sem történt volna: Vicky a férje oldalán, akivel már sosem lesz olyan, mint azelőtt, Cristina pedig úgy, hogy továbbra is csak abban biztos: hogyan nem szeretne élni. Gaudi meg közben röhög az egészen...








