Tudás vagy vallás...
Létrehozva: 2009-10-22 20:19 | előző bejegyzés | következő bejegyzés
Nemrégiben Veresgabi egyik bejegyzése kapcsán a site rendkívül rangos hitvita rögtönzött helyszínévé vált, amelynek fő résztvevői a drága Gé és Aximia barátaim voltak. Már akkor eltúnődtem a címben jelzett kettősségen.
A minap kezembe akadt egy spirituális értelemben meghatározó könyv. Nem szégyellem: az ominózus könyv második olvasásakor már filctollal emeltem ki a lényeges részeket, azzal a nem titkolt céllal, hogy a főbb gondolatokat megosszam veletek.
A könyv címe: Az élet második fele, írója pedig (James Hollis) egy széles műveltségű jungista pszichoterapeuta, aki meglehetősen szokatlan szemszögből tekint ránk és csip-csup ügyeinkre, mint párkapcsolat, család vagy éppen a karrier.
A könyv főként azokat szólítja meg, akikben egy ideje élesedik az érzés, hogy nincsenek a helyükön. Bár az életük első felében megcselekedték mindazt, amit a haza, család és a neveléssel beléjük plántált kötelességtudat megkövetelt, de mégsem ELÉGEDETTEK. Rávilágít arra a kétségtelen tényre, hogy a siker, amely az élet első felében oly hangsúlyos ambíció gyermeke (szerencsés esetben) önmagában nem elég a boldogsághoz. Életünk második felében az emberi psziché egyre hangosabban követeli jussát. Véleménye szerint, amíg megoldható, próbálunk úgy manőverezni, hogy ne kelljen szembesülni a legbelsőbb önmagunkkal. A találkozás elodázása, a zsibbadt elmeállapot fenntartása akár egy életen keresztül is eltarthat, azonban totális zsákutca és valódi szellemi fejlődést csak a mélymerüléssel érhetünk el.
A reaktív depresszióra (ami például valaki elvesztésével kapcsolatban léphet fel), mint terápiás esélyre tekint, amelyben benne rejlik a fejlődésünk lehetősége. Ezért nem szabad letagadni és gyógyszerekkel elnyomni a fájdalmat. Rávilágít, hogy ahelyett, hogy a hibás géneket vagy a rossz karmánkat okolnánk, ideje felnőnünk és felelősséget vállalnunk a félresikerült dolgainkért. A kapcsolatok oly gyakori megromlásáért a mérhetetlen elvárásainkat és a korábban szerzett sebek gyakori felszakadását hibáztatja. A projekció (kivetítés) következtében minden új embert egy sajátos, csak ránk jellemző szemüvegen keresztül látunk és értékelünk, így a létrehozott kép a valósággal többnyire köszönőviszonyban sincs. A múltbéli tapasztalataink alapján alkalmazott indulatáttétel (amellyel áttesszük a megjósolható eredményt az új kapcsolatra) tovább torzítja az összképet. A következmény legtöbbször fatális. Az elvárásainkhoz szabott kép szétesik és a kapcsolat a régi minta ismétlődése miatt felbomlik. Ilyenkor érezzük úgy, hogy mindig ugyanazt a típust vonzzuk be...
Központivá nagyítja a család felelősségét a gyermek egészséges lelkületének megőrzésében, a kulcsszó a feltétel nélküli szeretet és annak ésszerű keretek között történő biztosítása, hogy a gyermek "azzá válhasson, aki". A modern család dolga a hagyományos szerepeken túl (munkamegosztás, gyermeknevelés, gazdasági egység) a családtagok önmegvalósításának elősegítése. A különbözőséget, az eltérő érdeklődést, amelyre oly gyakran panaszkodunk a társ legnagyobb adományának és ugyancsak a fejlődésünk zálogának tekinti. Megtanulhatjuk a könyvből, hogy pályát (karriert) ugyan választhatunk, de a hivatás az választ bennünket. "Hosszú távon akkor találjuk meg az életünk értelmét, ha belül úgy érezzük, hogy a helyünkön vagyunk." Szó esik még a halhatatlan istenekről, vagyis arról, hogy korábbi mitológiák talajvesztését követően az általuk szimbolizált spirituális energiák átalakulva tovább befolyásolják az életünket. A kapcsolódáshoz szükséges rítusok hiányát az ember súlyosan megszenvedi. Ráadásul mivel elveszítettük a mitológiai kapcsolatot a kozmosz központi energiával, így szabad prédák vagyunk a könnyű megoldásokat kínáló eszmerendszerek számára (fasizmus, marxizmus, anyagelvűség, élvhajhászás, narcizmus, fundamentalizmus és az érzékek kultúrája), amelyek a modern ember szorongáskezelő technikáiként szolgálnak. A szenvedésből származó bölcsesség megspórolása legfeljebb függőséghez vezet.
Végül visszautalva a post elején említett hitvitára, egy idézet Jung-tól, remélve, hogy gondolatai új lendületet adnak a vitapartnereknek:
"Az ember hitről beszél, ha elvesztette a tudást. istenben hinni és nem hinni, nem más, mint pótszer. A naív, primitív népek nem hisznek, hanem tudnak, mert nekik a bensőleg megélt élmények épp annyit jelentenek, mint a külsők. Nincs teológiájuk és még nem hagyták, hogy összezagyválják őket mafla fogalmak."
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
én egy lustább tipus vagyok, régen ugyan ugráltam, de ..., egyszerűbb ha hagyom magam, hamarabb szabadulok
Bocsánat!
Tudom is, hogyan kell benne mozogni- elméletben. De minden alkalommal, amikor elragad, megtagadom az elméletet, és kifulladásig küzdök.
Akkor jön, amikor a spirálban elvétem az ugrást a platformról