Naplegenda
A kishölgyet nem könnyű elvarázsolni… Disney-filmeken nőtt fel és formába szabott tinisztárok jelentik számára a mércét. Nem Mark vagy Lola a befutó nála. Hannah Montana meg a Jonas testvérek. Nem jó ez így. Az igazság nem odaát, a tengerentúlon van. Itt rejtőzik valahol mélyen, a saját gyökereinknél. Drága gé barátnőm ma gondoskodott róla, hogy a gyermeket bevezesse az autentikus néptánc világába. A kislányom névnapja alkalmából elcipelt bennünket a Naplegenda című előadásra. (Természetesen az első sorba, mert gé szerint a színházban csak oda érdemes.) A Presidance Company vonzó karakterei helyett, itt kevésbé trendinek számító táncosok fogadtak minket a színpadon. Férfiak, deresedő vagy éppen kopaszodó homlokkal, a kidolgozott test sem jellemző. (Egyikük kunmagyar arcéle, konok tekintete, örömömre, elhunyt nagyapám szellemét idézte.) A nők átlagosak, unalmas konttyal vagy fonott copffal a fejükön. De a vérbeli profizmus mindent tarolt. A kissé unott lánykaarc felderült, majd az előadás végére felragyogott. A kezdeti görcsös taps lelkesbe váltott. Meghódították a szívét. Kiskamasz és amint olvassa a bejegyzésemet, mindent tagadni fog. Az elejétől a végéig. De én láttam az arcát… Más. A sorban mellettem egy idős házaspár ült. Csak visszafogottan tapsoltak. Mikor az előadás végén elhagytuk a helyünket, visszapillantottam rájuk. Éppen szélesen gesztikulálva elemezték az előadáson látottakat. Siketnémák voltak a szomszédaim. Hát ekkora a tánc ereje. A süket fül számára is érzékelhetővé teszi a ritmust és megélhetővé a fizikai határokon kivül esőt...









Oda bekerülni kemény munka.