Kutyavilág
Koppány elhagyta őt, néhány hete történt és a barátnőm vigasztalan. Végigjárta már a menhelyeket, kutyakereső fórumokon bóklászott, sikertelenül. Megüzentük a wiw-en, hogy keressük a kutyát, sajnos hiába. Munkaidő után magas sarkúban szambázta végig a jószándékú telefonálók által jelzett útvonalakat, de Koppány sehol. Egyszer már megtalálni vélte, szegény kóbor állat nem értette a szokásos „szemmelrúgás” helyetti nagy örömöt, de mégsem az ő kutyája volt, csak hasonló. A Marley nevű hollywoodi labrador mély hatást gyakorolt rám is, többéves vágyakozásom „a Kutya” után csak tovább fokozódott. Úgyhogy most kutyát keresünk a barátnőm, meg én. Míg ő a kutyatelepeken keres, én a jónevű tenyésztők honlapjait stírölöm. Időnként egy-egy forwardolt hirdetéssel sokkol, pl. „pici, fehér gombóc gazdit keres”, s a mellékelt képen egy hatalmas mancsokkal megáldott (várhatóan kaukázusi juhásszá serdülő) kutyus… Bánt a lelkiismeret, mert végignéztem néhány menhely oldalát, de valahogy mégsem… Létezne olyan, hogy kutya-rasszizmus? És vajon gyógyítható...?
Ő pedig az elveszett Koppány...









Amiért írok az egy könnyfakasztó történés éppen az imént. Párom vándorútja során az egyik villamosmegállóban látott egy fekvő, láthatóan beteg, nagytestű kutyát, rajta feküdt a kiskölke, aki szinte védte az anyját. Egy fiatal nő akkorra már intézkedett, éppen telefonált az állatvédőknek. Férjem felajánlotta, hogy elviszi őket kocsival, de az asszonyka megnyugtatta, hogy már jönnek a kutyusokért. Azóta sem tértem magamhoz. Csak az ember ilyen lelketlen, hogy kiteszi az utcára a megunt állatát, nem törődve vele, hogy mi lesz a sorsa. Én kevésnek tartom azt a két évet, amit állatkínzásért kaphatnak az ilyen elvetemült, embernek nem nevezhető lények.
Nagy lecke lesz mindkettőnknek, úgyhiszem.
A szeretet és gondoskodás ereje! Majd meglátjuk, mennyire megyek vele.