Kultúrmáz
Lassan olyanná válok, mint Ulickaja hősnője, Szonyecska. A tűrhetetlen társadalmi valóság elől a kultúra semleges melegébe menekülök. Veszettül olvasok és szimultán színházba járok. Próbálom elterelni a figyelmemet Való Világ Anikó seggműtétjéről, a démonizált ámokfutó lövöldözéséről, no meg az újabb, kitudjamibenhunytel kórházi áldozatról. Többnyire sikerül is. Kivételt képez, amikor az ember lánya előre kitervelten és jól megfontolt szándékkal éppen egy szatírát választ esti szórakozásul. A Rudolf Péter rendezésében színre került Keleti p.u. című darab éppen ilyen. Mert bizonyos pontjain az ember arcára fagy a röhögés. Az a röhögés, ami egyébként is kínunkban fog el. A cselekmény látszatra komikus, de mivel híven tükrözi a mai magyar valóságot, egyben mélyen tragikus. A rendező nem rejti véka alá lesújtó véleményét a hazai közállapotokról. Bár helyszínül a pályaudvart választotta, a történet hasonlóképpen játszódhatna egy kórházban vagy akár egy szupermarketben. A szereplői ugyanis mi magunk vagyunk. A társadalmi hierarchia tetejére szédült, közepén rekedt vagy éppen a szélére szorult magyar emberek. Jól bele kell nézni a tükörbe és ideje elgondolkodni, hogy ez meddig mehet így. Én azonmód megtettem. Elborzadtam, majd gyorsan lehalásztam a polcról egy klasszikust...









Tökéletesen igazad van, a mai "fontos" hírek a kéteshírű celebek teljesen érdektelen életéről és történéseiről szól.