A Down-nál is lejjebb..
Napkarmával jönnek a világra. Olyan családokhoz születnek, amelyeknél kevés a szeretet, a valódi odafigyelés. Tanítani próbálnak, azokat, akik elfogadják őket és felvállalják az együttélést. Sokan vannak, akik ellökik maguktól, bedugják őket egy "nekik való" helyre és még a címet is igyekeznek elfelejteni. Örök szülői dilemma, hogy Te mit tennél, ha ...?
A strandon a nagy fűzfa alatt ülnek, egy csokorban. Gyönyörű, fiatal és egészséges lányok alkotják a kíséretet. Önkéntesek, láthatóan inkább poénnak, mint valódi feladatnak fogják fel a küldetést. Hitetlenkedve nézem, ahogyan kettő darab perecet cincálnak százfelé, majd fogpiszkálókra szúrják. Ez az uzsonnája a kábé húsz-harminc fős csapatnak. Az egyik nő, idősebb, őszes hajú a pad szélére húzódva sírdogál, senki sem kérdi tőle, miért. Egy vidámabb társuk a zenegép ritmusára ropja a strandolók olcsó szórakozásául. Műanyag, vízzel teli kancsók kerülnek elő, a perec-kóstolót leöblíteni, gondolom. Az egyik idősebb férfi próbálja fogdosni az egyik kísérő-lányt. " Pistike, mondtam, hogy ezt nem szabad.." - csattan fel a lány. Egy másik férfi (talán szülő) lép oda és szószerint a bárgyún mosolygó, beteg férfi füle tövét vakargatja, fejét paskolgatja - mint ahogyan mi szoktuk a kiskutyánkkal. Talán a legmegrázóbb jelenet. Ennél már nem is lehet lejjebb...









A paralizises korszakban voltam ovis, bizony a járógéppel járó ovistársainknak sem volt könnyű velünk, ám ha komolyra fordult a dolog, egy körbebetonozott homókozó, hazafelé átkelés az úton valahogy mindig felelősséget ébresztett bennünk, segítettünk, ahogy tőlünk telt.
Én is az "egyközösségbe" való együttlétre teszem a voksom.
A csúfolódás pedig a felnőttektől tanult valami.
görbe lába, ráncos arca, nagy hasa, gürü szeme, stb.stb.mégis csak rajtunk a felelősség