Ra’yoka – azaz ragyogj!

A ra’yoka rendszer a gyakorlatsorokkal és a megfelelő légzéstechnika segítségével fénnyel tölti fel testünket és elménket, hogy az energia, az erő, az egyensúly, a tisztaság, a harmónia, az összpontosítás, a bőség, a bátorság, a bölcsesség és a szeret tiszta csatornájává váljunk. Így ragyog fel a belső napunk, amiből képesek leszünk kifelé, környezetünkre, szeretteinkre is bőségesen napfényt szórni.

www.jogavalazelet.blogspot.com

‎"Ha egy fiú megbántódott, puhánynak csúfolták. Ha egy lány dühöngött, nőietlennek és csúnyának nevezték. Alázatosan, diszkréten és tapintatosan hozzászoktunk, hogy sírjunk, amikor dühösek vagyunk, és mosolyogjunk, amikor igazából ordítani szeretnénk."(Patricia Lynn Reilly)

Van egy kis unokahúgom, három és fél  éves. Idén nyáron úgy alakult, hogy gyakran láttuk egymást. A Balatonon nyaralt a nagymamájával, én pedig majdnem minden hétvégén ott velük együtt.  Szinte minden hétvégén, mígnem úgy alakult, hogy két egymást követő hétvége kimaradt, mert más programom volt.  A következő alkalommal, amikor megérkeztem, a kis unokahúgom szaladt felém a kerti úton, széttérta a karjait és már messziről kiabálta: „Orsika, úúúúúgy hiányoztál! Úúúúúúgy szeretlek!” És már landolt is az ölemben, kis karjait a nyakam köré fonta és az arcomhoz dörgölte csupa mosoly arcát. Ilyen helyzetekben olvadnak el az anyukák, meg persze a magamfajta nagynénik is. Könnybe lábasztja valami egészen különös melegség az ember szemét.

Azon gondolkodtam, miért érzékenyültem el én is annyira, mintha legalábbis az édesanyja lennék. Két dolog jutott az eszembe. Először is a szeretet. Igen, az a gyenge pontunk. Szeretetre vágyunk, mert szeretve lenni a világon a legjobb dolog! (még ha ezt nem is vallja be mindenki magának). És ez a kislány nagyon tud szeretni és ezt nem is titkolja. Van egy nagy kincs a birtokában. A feltétel nélküli szeretet. A másik ez a tiszta, gyermeki öröm és őszinteség. Elgondolkodtam azon, hányszor mondjuk ki őszintén, amit érzünk. Hányszor ugrunk valakinek a nyakába és mondjuk el neki, hogy mennyire hiányzott. És mert vizuális tipus vagyok, mindjárt meg is jelent lelki szemeim előtt, ahogy egy régen látott kedves férfi ismerősöm nyakába ugrom és azt mondom neki: „Úúúúúgy hiányoztál! Olyan jó újra látni! Úúúúúgy örülök neked!” Először azt gondolná, hogy megkergültem, aztán azt, hogy akarok tőle valamit. Az, hogy egyszerűen örülök neki és szeretem, a szó nemes, baráti értelmében, valószínűleg nem jutna eszébe. Mire felnövünk, megtanulunk „viselkedni”, elnyomni az érzéseinket,  és megtanuljuk jól leplezni őket, hogy megvédjük magunkat…a nem is tudom mitől. Biztosan ezer okot tudnánk felsorolni. Hol veszítjük el vajon ezt a gyermeki őszinteséget és miért? Nem tudom. Pedig talán több szeretetet kaphatnánk és adhatnánk, ha ki mernénk mutatni, hogy mit érzünk…. Mindenesetre én legközelebb a rég nem látott ismerősöm nyakába fogok ugrani, még akkor is, ha utána lehet, hogy orvost hív.

Ma éjjel 11 és 12 óra között újra teszteltem az éjszakai lánchidi érzéseimet.

Vajon tényleg a mélyből feltörő gyermekkori emlékek okozzák-e

azt a megfejthetetlenül sejtelmes és álomszerű derengést,

ami egy-egy ilyen séta alkalmával körbe leng?

Igen, azt hiszem igen.

Látom magam, ahogy 4 évesen állok a korlátnál, fejem épp a szegélyt éri,

erősen szorítom a hideg vasat

és nézem a mélyben a lábaim alatt kavargó örvényt,

ahogy kialakul majd eltűnik,

hogy pár másodperc múlva néhány méterrel odébb kavarogjon megint.

Hallom a mondókát, ahogy skandáljuk apuval:

„száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol.

hallgatja egy süket ember ki a vízben lubickol…”.

Emlékszem minden lánchidi sétánkon ezt énekeltük szinte végig az úton,

ahogy átmentünk Budáról Pestre.

Óriási lapát tenyere, amivel sok száz kosarat szórt a pályán,

határozottan tartotta  puha kis kezemet.

Alig bírtam lépést tartani vele, míg ő egyet lépett, én hármat.

Miközben próbáltam helyesen fújni a mondókát,

szemem mindutalan visszatért a híd vasláncának pillérei közé,

melyeken átkukucskálva az autókat és a szemközti oldal vasszerkezetét néztem.

A lánc szorosan egymás mellé fúrt hatalmas szegecsei végtelen csodálattal töltöttek el.

Most átnézek a vaslánc felett, a távolban az arany palota magaslik.

A különbség 100 centi, 32 év és két kereszt.

Meg sok-sok mosoly, könny, napsütés és felhő.

De a lánchidi séta ma is nagyon jó.

Gyakran merül fel a kérdés, hogy vajon mennyire adja fel az ember a személyiségét a párja kedvéért. Hol van az egészséges kompromisszum határa. Mert az nem kérdés, hogy egy jól működő kapcsolatban kell kötni kompromisszumokat. A nagy kérdés sokkal inkább az, hogy milyet, mennyit, mekkorát és milyen áron? Nem vagyunk egyformák és nincsen tökéletes ember. A másik hibáit eleinte észre sem vesszük. Lobog a szerelem tüze, mindent elnézünk kedvesünknek, szeretjük őt olyannak, amilyen. Aztán ahogy csökken a lobogás heve, úgy kezd el először zavarni, aztán idegesíteni egyre több olyan dolog, ami korábban fel sem tűnt. És jön a kapcsolat réme, az elvárás. Az elvárás, hogy tegyen úgy, ahogy mi szeretnénk. Hogy viselkedjen úgy, ahogy mi azt elvárjuk. És ahogy telnek az évek, úgy akarjuk egyre inkább a saját ízlésünkre alakítani, formálni, változtatni a párunkat. De kinek a játéka is ez? Nem az egónk harcol azért, hogy nekünk könnyebb és egyszerűbb legyen az életünk? Hogy úgy éljünk, ahogy azt szépen elterveztük, elképzeltük, táncoljon csak a másik úgy, ahogyan mi fütyülünk neki.

De hová lesz így akkor az Ő egyénisége? Hova tűnik az az ember, akibe annak idején beleszerettünk. És hová leszünk mi, ha ő is formálni, alakítani, változtatni akar rajtunk, mint valami kifaragásra váró lélek nélküli szobron? Hová lesz akkor a mi egyéniségünk? Mi legalább annyira nem szeretnénk elveszíteni magunkat, ahogyan Ő sem. A fenti probléma gyakran ered abból, hogy a párunkban a hiányzó másik felünket keressük. És amikor úgy érezzük, hogy megtaláltuk, akkor igyekszünk a másik felünket minél jobban beépíteni magunkba, keressük az illesztéseket, és ha valahol nem tökéletes az érintkezés, akkor ott alakítunk még rajta, hogy még tökéletesebben passzoljon. Mert az egónk úgy érzi, hogy így lesz teljes. Neki ez a könnyebb út, átszipkázni a másik emberből azokat a vágyott tulajdonságokat, amikkel mi nem rendelkezünk. Ennek a folyamatnak a vége aztán az, hogy az elvárások szép lassan kiölik az érzéseket és a két fél, mindig is két fél marad.

Jógikus egoizmusnak hívják azt, amikor az ember arra koncentrál inkább, hogy a hiányzó tulajdonságait vagy készségeit megtanulja, fejlessze. Ehhez olykor el kell kezdeni egy tanfolyamot, olvasni kell sokat, programokra kell járni és sokat, sokat befelé figyelni. Lelket építeni. Lelket ápolni. Időnként kicsit elvonulni kényeztetni magunkat, egy masszázzsal, fürdővel, sétával. A boldogságot és a harmóniát sosem kívülről kell várnunk. Belül, magunkban kell megteremtenünk, hogy aztán ezt tudjuk kifelé is sugározni. A tanulás és a befelé figyelés azonban rólunk szól. Ilyenkor meg kell adnunk egymásnak az elfogadást, az egyedüllét lehetőségét, a türelmet, hogy mi is és a társunk is járhassa azt az utat, ami az övé, és kialakíthassa az ő saját körét, amitől egész egységgé, egész személyiséggé válik. Mert az egész kör egy tökéletes idom önmagában is, ami elég szilárd és teljes ahhoz, hogy figyelemmel, megértéssel, türelemmel vegye körbe a társát és ne a maga gyengeségei irányítsák. És akkor a kompromisszum nem jelent terhet, hanem szeretetből fakadó önzetlen adássá válik. A jógikus egoizmus nem önzés és nem a csak magunkra figyelést jelenti. Sokkal inkább út ez, a lelki fejlődés útja, amin járva épülünk és válunk kerek egésszé. És ha nem folyton a másik felünket keressük a társunkban, akkor hiányérzetünk sem támad, ha nem találjuk benne önmagunkat. Mert a kapcsolatunk harmóniája belőlünk és belőle természetesen fakad majd és nem a másikban fogjuk keresni és hibáztatni őt azért, ha nem leljük.

Gondolkodtál-e már azon, hova vezet ez a nagy sietség? Századfordulónk tipikus jelensége lett a felgyorsult tempó, az életünknek gyakorlatilag majd minden zugába befészkelte magát. A „postafordultával” már nem napokat, hanem perceket jelent, egy napba nem 2-3, hanem legalább 10-15 tennivalót sűrítünk bele, a reggelit „gyorsan bekapjuk”, az ebédért kirohanunk és van, hogy a vacsora is egy fast food étteremből kerül ki. De merre tartunk így mi és a világ, ezzel a magunk számára is gyakran követhetetlen és kimerítő tempóval?

Lehetünk-e akkor is sikeresek, ha nem pörgünk a nap 24 órájában? Lehetünk-e akkor is szerethetők, ha megtanulunk dolgokra nemet mondani és nem purcanunk ki attól, hogy túlvállaljuk magunkat? Egyáltalán, lehet-e úgy teljes, kiegyensúlyozott életet élni, ha közben elrohanunk az életünk mellett? A túlzott tempó és a túl sok tennivaló felületessé tesz, hisz semmire nem marad elegendő időnk. Nem tudunk igazán odafigyelni egymásra, de magunkra sem. Pedig a testünk mindig jelzi, ha már nem bírja az iramot. De mi nem halljuk vagy nem akarjuk meghallani ezeket a jelzéseket, mert annyi dolgunk van mindig, amit el kell végeznünk - gondoljuk. A kimerült test és az idegrendszer következményei azután az emésztőszervi, a szív- és érrendszeri megbetegedések és a gyorsabb öregedés is. Nem lenne sokkal jobb hosszú, boldog, egészséges életet élni? A technológia vívmányainak következtében ma már teljesen másképp dolgozunk és élünk, mint nagyanyáink, nagyapáink. Persze ki ne lenne hálás azért, hogy van mosógép, porszívó, fűnyíró,elektromos áram, meleg víz és kenyérsütő, de ezeknek az eszközöknek nem éppen azt a célt kellene szolgálniuk, hogy több időnk maradjon magunkra és egymásra, semmint hogy még több dolgot sűrítsünk a nap 24 órájába? A gépesítés a természettől is eltávolította az embert. A villanynak köszönhetően a napszakok nem korlátoznak semmiben, és ma már az év bármely napján, bármilyen élelmiszert megvehetünk. Így ha a természet ritmusának megfelelően szeretnénk táplálkozni, hogy az idény zöldségek és gyümölcsök a legtöbb vitamint és tápanyagot adják, már bizony utána kell olvassunk, mit is kellene ennünk.

Miközben folyvást rohanunk, észre sem vesszük, hogy az emberi kapcsolataink is felületessé váltak. Egyre több barátság, párkapcsolat, házasság bomlik fel, mert a nagy sietségben elveszítettük egymással a kapcsolatot, a figyelmet, a türelmet. „Igen, látlak” – mondja olyan megkapó egyszerűséggel és mélységgel Neytiri  Jake-nek az Avatar-ban. Ám ahhoz, hogy valóban „lássuk” egymást, meg kell időnként állnunk és oda kell figyelnünk a másikra. Ahhoz, hogy az életünk harmonikus és kiegyensúlyozott legyen, újra össze kell kapcsolódnunk saját magunkkal, a szeretteinkkel, a barátainkkal, a természettel. Kezdjük ez utóbbival az odafigyelést. Április 22. a Föld Napja. Isten éltesse a Föld Anyát! Én a héten kevesebb áramot fogyasztok és virágokat ültetek. És Te mivel köszöntöd azt, aki a lakóhelyed és a táplálékodat adja?

Immunrendszerünk ellenálló képessége 80%-ban az emésztőrendszerünk állapotától függ. Ezért fontos, hogy az emésztésért és a méregtelenítésért felelős szerveinket időről-időre megtisztítsuk, és erre az egyik legalkalmasabb időszak a tavasz. A téli hidegben jobban kívánjuk a melegítő, zsírosabb ételeket. A nagy karácsonyi, farsangi evések alkalmával pedig gyakran túl sok cukrot fogyasztunk, ami jelentősen megterheli az emésztésünket. A terhelés elleni küzdelemre a szervezetünknek extra energiákat kell áldoznia. A húsvétot megelőző 40 napos böjt ugyan a keresztény vallás hagyománya, de ma már tudjuk, hogy a böjtölés nemcsak a lélek és a szellem, hanem elsősorban a test tisztulását, méregtelenítését szolgálja. Napjainkban nagyon sokfajta méregtelenítő kúra létezik már, ki-ki testi, szervi adottságaihoz, kitartásához mérten tud választani a számtalan lehetőség közül. Ha a léböjt mellett döntünk, fontos, hogy orvos vagy szakember felügyelete alatt végezzük, mert ha nem tartjuk be a léböjt szabályait, az egészségünkre káros hatásai lehetnek. A test már akkor is beindítja méregtelenítő folyamatait, ha egy-két héten keresztül kerüljük a nehezen emészthető ételeket, a húst, a fehér lisztből, finomított cukorból készült ételeket, a zsíros dolgokat, a szénsavas italokat.

A napokban kellett néhány cikket írnom, gondoltam itt is megosztom ezeket a gondolatokat.

Mel Gibson zseniálisan formálja meg a nők fejébe látó és gondolataikat halló reklámszakember figuráját a „Mi kell a nőnek” című remek moziban. Hát nem erről álmodik minden nő? Az ideális férfiról, aki olvas a gondolatainkban és mindig tudja, hogy mi nők, mire vágyunk épp. Nem hogy hosszan magyarázni, de kimondani se kelljen, hogy életünk párja megértse azt, miért esik jól néha sokat beszélni, olykor azonban mélyen hallgatni, miért vágyunk olykor egy ölelésre, csak hogy tudjuk, minden rendben van. Örök klasszikus, hogy férfi és nő sosem érti meg egymást, mert a férfi a nőt, a nő a férfit akarja. És valóban másképp vagyunk összerakva mi nők és ők, a férfiak. Ez az élet nagy kihívása, rejtélye, egy örök titok, ami megfejtésre vár, és amitől néha édes, néha keserű, néha boldog, néha boldogtalan a lelkünk. De ha ez a titok nem volna, az életünk sem lenne teljes. Örök hiányérzet társulna hozzá, mert úgy éreznénk, egyik felünket valahol mégiscsak elveszítettük.  

Na de tényleg mi is kell a nőnek…? Nehéz kérdés, hisz ahányan, annyifélék vagyunk. Bár az amerikai filmben jól ment a gondolatolvasás, ilyen szinten erre sajnos sem a férfi, sem mi nők nem vagyunk képesek. Így ha azt szeretnénk, hogy kedvünkre tegyen a férfi, mégiscsak el kell neki mondanunk, hogy mi az, amit szeretnénk. Egy picit könnyebb dolgunk van, ha párunk olyan háttérrel érkezik, ahol volt egy anya, egy nagymama vagy egy nővér, aki szeretettel és odafigyeléssel megtanította a család felnövekvő férfitagjainak, hogyan kell gyengédséggel, odafigyeléssel, türelemmel, romantikával körülvenni a nőket. És ha azt szeretnénk, hogy a romantikus férfiak ne haljanak ki, akkor a mi felelősségünk is fiainkat, párunkat megtanítani rá. Szeretettel, türelemmel, odafigyeléssel. Ha tehát azt várjuk, hogy a férfiak tudják, mi kell a nőnek, akkor ne csak várjuk a csodát, hanem teremtsük meg mi magunk.

Az életünk olyan, mint egy állomás. Jönnek sorban a vonatok, és mi  vagy felszállunk rájuk, vagy nem. Ha nem szállunk fel, akkor a világon semmi nem történik velünk. Nem élünk. Ha felszállunk, akkor a vonat új, izgalmas tájakra utazik velünk, új világokat nyit ki előttünk. Ha pedig úgy alakul, hogy hamarabb le kell róla szállnunk, mint terveztük, akkor is maradnak az élmények, és az érzések, amiket közben ÁTÉLTÜNK. Élünk.

Pár héttel ezelőtt megpróbáltam megfesteni egy tökéletes pillanatot. Nem tudom sikerült-e úgy, ahogy szerettem volna, nehéz ezeket a pillanatokat szavakba formálni. Tele van az életünk olyan élményekkel, amiket nem könnyű és talán nem is mindig kell szavakba önteni. Sokkal inkább megélni, megtapasztalni, érezni kell. A tökéletes pillanat kapcsán kaptam egy érdekes hozzászólást. Amiért nagyon hálás vagyok, mert ráébreszett arra, hogy a gondolatmenetet félbehagytam. Jöjjön akkor most a befejezés.

A tökéletes pillanatok gyönyörű részei az életünknek. Jó őket megélni, jó bennük lenni és nagyon rossz, amikor kizökkenünk belőlük. De nagyon jó, hogy megtörténnek. Ugyanakkor fontos, hogy el is tudjuk engedni őket, hogy legyen hely az újabb élményeknek, az újabb tökéletes pillanatoknak. Mert a legfinomabb ételből sem fér már több a tányérba, amikor a tál megtelik, az is kifolyik. De mielőtt felfűzzük őket a láncra, hogy emlékeink közé eltegyük, egy fontos dolgunk még van velük. Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya James Redfield-től a Mennyei prófécia volt. Ez a könyv sokak életét változtatta meg, így az enyémet is. Kötelező olvasmánnyá tenném, ha rajtam múlna, így csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a tudatos, szeretetteli élet útját járja és mindenkinek, aki még nem, hogy ezt megtalálja. Ebben a könyvben olvastam először a találkozások jelentőségéről. A sors Oscar-díjat érdemelne az élet színpadán zajló egy-egy rendezéséért. Talán történt már veled olyan, hogy úgy érezted egy nagy színjáték része vagy, benne egészen különleges szereplőkkel és felfoghatatlan eseményekkel. Amikor kapkodtad a fejed, és nem értetted, hogy mi miért történik veled. Amikor az életünk színdarabjának egy-egy felvonását éljük épp, még nem tudjuk, mi lesz a következő fejezet, csak éljük a magunk drámáit, komédiáit, szomorú esetekben tragédiáit. Csak amikor lehull a függöny a darab végén, akkor tudjuk meg mi értelme volt az egyes jeleneteknek, hogyan rajzolódik ki a történet egésze és mi volt a mi szerepünk a saját életünkben. És akkor megértjük azokat az eseményeket, azokat az érthetetlen történéseket, amiket annak idején annyi kérdőjellel éltünk meg. Így van ez azokkal a bizonyos Nagy Találkozásokkal is. Különösen azok a találkozások bírnak nagy jelentőséggel, amelyek érzelmileg nagyon megérintenek. Akár negatívan, akár pozitívan. Ezek a találkozások hozzák azokat az üzeneteket, amik által fejlődünk, amik utat mutatnak, amik a helyes irány felé terelgetnek. Utólag visszatekintve talán egy százalék esélyt sem adnánk annak, hogy valaha ezzel vagy azzal az emberrel összefutunk, mégis megtörténik. Az életünk fonala bizonyos ideig összefonódik, kivel hosszabb ideig, kivel rövidebb ideig, aztán újra eltávolodik, és csak rajtunk múlik, hogy az üzenetet, a tanulnivalót meg tudjuk-e, meg akarjuk-e fejteni.

Ezek a jelentőséggel bíró Nagy Találkozások mindig tele vannak mély és heves érzelmekkel. Különböző élethelyzetekből érkezve találkozunk egymással. A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk: az ítélkezés. Különösen utólag. Soha nem tudhatod, hogy a másik mit miért tesz, úgy ahogy tesz, hisz egészen más élethelyzetben van, más tulajdonságokból gyúrták, más dolgoknak örülhet és más dolgok jelentenek számára problémát, mint neked. Sokszor gondolunk egy-egy ismerősünkre irígykedve, mert kívülről úgy tűnik az ő élete gondtalan. De mindenkinek, mindenkinek az életében vannak kihívások, amikkel szembe kell néznie. Ezek a Nagy Találkozások azok a lámpások, amik, ha figyelmesek vagyunk, a helyes út irányába világítanak. Amikor benne vagyunk, a nagy fénytől még nem mindig látunk, de ahogy távolodunk tőlük, kirajzolódnak a valódi körvonalak. Egy-egy végetért vagy be nem teljesedett szerelem is utat mutat. A miért kellett nekünk találkoznunk kérdés talán nem cseng ismeretlenül. A választ persze nem tudom megmondani, mert azt mindenkinek magának kell meglelnie. De mindig van válasz és mindig azért, hogy tanuljunk belőle. Hogy megerősítsen minket a hivatásunkban, hogy megmutassa mik az igazán értékes dolgok az életünkben, hogy átértékeljünk és újraértékeljünk barátságokat, szerelmeket, emberi kapcsolatokat. Hogy rájöjjünk mi az, amiért élünk. Hogy formálódjunk. És ahelyett, hogy egy-egy ilyen kihívásokkal teli helyzetben haragudnánk a sorsra, a másikra vagy magunkra, érdemesebb megállni egy picit, megpróbálni az érzelmeken kívül helyezkedni és megérteni, hogy miért történt velünk az, ami történt és mit kellene megtanulnunk általa. De ami a legfontosabb, köszönjük meg és gondoljunk hálás szívvel azokra az emberekre, akik ebben a felvonásban társaink voltak, együtt álltak velünk a színpadon, és akik segítettek tanulni, fejlődni, formálódni, hogy még teljesebb és boldogabb életet élhessünk. A meditálás, a jóga nagyon sokat segít ebben a folyamatban.

És akkor az a gyöngysor, amit a tökéletes pillanatokból fűzünk és időnként előveszünk - akár nehéz pillanatokban, akár csak úgy - nem a saját nyomorúságunkra emlékeztet majd, hanem azokra a lépcsőfokora, amiket a fejlődés útján tettünk, és amik segítségével bölcs és kiegyensúlyozott emberré váltunk. Aki, majd amikor lehull a függöny, huncut mosollyal a szája szélén int búcsút, mert ő már tudni fogja, hogy nem volt az élet sem dráma, sem tragédia, hanem egy gyönyörű, kalandokkal teli utazás, olykor személy-, máskor gyorsvonaton.

A napokban megismerkedtem a mászófallal. Életemben most először tettem rá a lábam. Az ember sok mindenre képes azért, hogy elkápráztassa a kedvesét. Ennél a romantikus hozzáállásnál csak a kíváncsiságom volt nagyobb, ami hála az égnek mindig újabb érdekes és izgalmas tapasztalások felé terelget. Fogalmam sem volt mire számítsak, de annyit tudtam, hogy fizikailag meglehetősen igénybevevő szabadidős tevékenység a mászás, különösen az alkarizmokat dolgoztatja meg. Na, gondoltam azzal csak nem lesz olyan nagy gond, hisz gyakorló jógázóként a sok "lefelénéző kutya" póznak köszönhetően az alkarizmaim elég jó erőben vannak.

Megálltam hát a fal előtt és nagy levegőt véve nekiveselkedtem. Úgy a második méter környékén az alkarom gyakorlatilag annyira égett, hogy megsült volna rajta egy szép szelet szalonna… Még több "lefelénéző kutya" pózt kell csináljak, ez most kiderült. Vagy rendszeresen falat mászni. Az a jó a mászásban, hogy bármikor meg lehet állni pihenni. Az ember csak leszól a társának, aki biztosítja, hogy szusszanna egyet, beleül a beülőbe és lógatja kicsit kezét-lábát, hogy visszatérjen beléjük az élet. Pár perc pihenés után újra nekiindultam felfelé. 2-3 méter megtétele után az égő érzés megint jelentkezett, ráadásul ügyesen nehezítették a pályát, egyszerűen nem tudtam úgy lépni és kapaszkodni, hogy tovább jussak. Megtorpantam. Mondták, hogy ne nagyon nézegessek lefelé, de mivel én annyira egy kíváncsi természet vagyok, lekukucskáltam, tényleg csak azért, hogy lássam mekkora utat tettem meg. Nem kellett volna. Magasan voltam…Jó,jó, öt méter magasan lenni az nem olyan vészes, na de elsőre azért egy kicsit rémisztő tud lenni. Leereszkedtem. A megnyugtató tudat, hogy biztos talaj van a lábam alatt kicsit rendbe szedett, majd a következő negyed órában a karomból próbáltam az égő érzést valamilyen módon kikergetni. Legszívesebben lecseréltem volna mindkettőt másik alkarra… Úgy húsz perc elteltével a fájdalom szépen alábbhagyott, bennem meg felbuzogott a vágy, hogy felmásszak a fal tetejére. Már nem is annyira a kedvesem elkápráztatása végett, hanem ekkor már elsősorban magam miatt. Újra nekiindultam. Most már első szuszra sikerült azt az utat megtennem, amit az előbb kettőre. Ezek a falak olyan trükkösen vannak kiépítve, hogy a felénél, ahol nem elég, hogy a fizikai fájdalommal és a fáradtsággal küzdesz, még a kis tüskék is úgy vannak felszerelve, egymástól picit távolabb, hogy a kitartásodat még tovább tesztelgessék. Dupla kihívás. Pici pihenés, karlengetés, majd a lentről érkező buzdításokból is erőt merítve újra a lábam alá vettem a tüskéket. Pár méter múlva az égő érzés az alkaromban újra megállásra kényszerített. Könny még nem csordult ki a szememen, de közel voltam hozzá. A táv kétharmadán túl voltam. Fel akartam jutni a tetejére. Beültem megint a beülőbe, lógattam, emelgettem a kezem, hogy újra elinduljon benne a vérkeringés. Aztán abbahagytam a hadonászást, mert eszembe jutott valami. Eszembe jutott, hogy dehát én bizony jógázom. Sőt, oktatom is...És tudom, hogy a jóga tele van olyan eszközökkel, amiket a mindennapokban segítségül lehet hívni. Tanítom is... A legegyszerűbb ilyen eszköz például a légzés. Segít aktivizálni az energiaáramlást, felélénkít, friss oxigént tudok küldeni vele az izmaimba és összeszedettebbé, koncentráltabbá válok. A következő néhány percre behunytam a szemem és lélegeztem. Hosszan és mélyen. A kilégzéseknél az alkaromra koncentráltam, igyekeztem kifújni belőlük a fájdalmat. És elhatároztam, hogy csakazértis felmegyek. Vettem még egy mély lélegzetet és ha nem is szaladtam, de az eddigiekhez képest könnyedén felmásztam a tetejéig. Katartikus élmény volt az a pillanat, amikor megérintettem a plafont! A testem valószínűleg endorfinban fürdött. Én meg boldogságban. És tuti hogy megyek majd megint falat mászni! De most már kizárólag a saját szórakoztatásom végett!

És hogy miért írtam le ezt a kis mászófalas kalandot? Hát egyrészt azért, mert ez a mászófal dolog nemcsak az izmokat, hanem a kitartást is edzi, próbáld ki! Másrészt, mert eszembe juttatott néhány fontos gondolatot. Először is azt, hogy ha meghozok egy döntést és elindulok egy úton előre, akkor utána már ne nézegessek hátrafelé, hanem koncentráljak az útra és a lépésekre, amiket teszek. Aztán azt, hogy ha nehézségekbe ütközöm, akkor ne hadonásszak vadul, hanem álljak meg egy picit, hunyjam be a szemem és hagyjam, hogy a lélegzetem felszabadítson a feszültségek és a fájdalmas érzések alól, hogy aztán ebben a nyugodt, tiszta lelkiállapotban legyen helye a friss, erőt adó energiáknak és gondolatoknak áramlani, és segítsenek továbbmenni az utamon. És még egy gondolat, talán a legfontosabb, amiről néha én is megfeledkezem. Hogy higgyek magamban. Higgyem el, hogy képes vagyok megcsinálni és elérni mindent, amit szeretnék, még akkor is, ha az olykor nehéznek, fájdalmasnak, lehetetlennek tűnik. Az önmagunkba vetett hit csodákra képes. És ha hiszünk magunkban, akkor bizony őszintén mondhatjuk majd, hogy csodák igenis vannak, mert mi magunk varázsoljuk őket.:)

Mikor egy hete hazaértem, azon viccelődtünk a barátaimmal, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen magyar ember, aki örül a hidegnek és a hóesésnek. A gyerekeken kívül persze. Bár én akkor is örülök neki, ha közben nem utazom el melegebb tájakra. Szeretem a hóesést, különösen, amikor hatalmas nagy pelyhekben hull. Imádok belegázolni a térdigérő puha hóba, szeretek angyalt rajzolni és hemperegni benne. Mint egy gyerek. Talán pont ez a titka. Ha néha megpróbálod elképzelni, hogy 5-6 éves gyerek vagy, és így tekintesz a világra, minden egészen más képet ölt majd. Nem könnyű. Ugyanis felnőttünk és megtanították, hogy legyünk erősek, ne sírjunk, cselekedjünk megfontoltan, tervezzünk előre. De ha néha egy picit elengedjük ezeket a felnőttes korlátokat és szabályokat, akkor feltárul egy egészen varázslatos világ a szemünk előtt. Akkor a hópelyhek táncoló kristálytündérekké válnak, egy darab narancs illatos, puha sündisznótestté, ami néhány darab szegfűszeggel máris szuszogó süni a tenyerünkben. Próbáld csak meg, és meglátod, a világ egy régiúj dimenziója nyílik ki a szemed előtt, amiben a lelked hálásan és boldogan fürdőzik majd. Hajrá! Találd ki hány éves gyerek szemével szeretnéd egy picit nézni a világot és engedd át magad a gyermeki rácsodálkozás önfeledt örömének:)

A Vapiano-ban kötöttünk ki [a barátnőmmel], feleztünk egy pizzát és borozgattunk, én chiantit. Lágy volt, selymes, éreztem a toszkán napsütést és a virágillatot. Szívesen odaképzeltem magam, bár most jó volt itt is. Mikor eljöttünk, már nem járt a busz. Haza sétáltam. Szeretek éjszaka átsétálni a Roosevelt téren és a Lánchídon. Olyankor mindig nagyon fiatalnak és szabadnak érzem magam. Nem tudom miért. Talán a gyermekkorom emlékei törnek fel valahonnan nagyon mélyről. Azok a séták, amiket néhány évesen majd minden nap anyuval vagy apuval tettünk a Lánchídon. Amikor a gyermeki lét szabadsága még olyan természetes és magától értetődő volt. Megálltam a híd közepén, néztem a vizet, a vizen tükröződő fényeket és arra gondoltam, hogy mennyi mindent tehetnék, de nem teszem, mert folyton a saját magam és a társadalom által kreált keretek közé szorítom a lelkem, ami pedig időnként nagyon is szárnyalna. Ilyenkor olyan könnyűnek tűnik, aztán az ember mégsem tesz meg egy csomó mindent, amit szeretne. Jött egy hatalmas sétahajó. Az emberek álltak a fedélzeten, nézték a kivilágított várost. És felintegettek. És a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy visszaintettem. Mert akkor, ott azt érzetem, hogy ők ugyanazok, mint én. Egyek velem. Valami összeköt minket...nem tudom mi, csak éreztem, hogy ők nem is annyira idegenek, mint ahogy tűnik, pedig biztosan messziről jöttek. Aztán elment a hajó és vele ez az érzés is. Tovább sétáltam, át a hídon. Ilyenkor sokkal több mindent látok. Olyat is, amit napközben nincs idő meglátni. Apró pici részletek. A híd kő berakásai, az oroszlán farka, a korlát mintái, a kandelláberek méltósága. Aztán elértem a kaput és azzal újra beléptem a megszokott dolgok közé. Ennyi volt a varázslat.

Vannak az életünkben olyan pillanatok, amikor nem vesszük észre az idő múlását.

Amikor megszűnik az idő, a tér, a külvilág.

Amikor a lelkünk szárnyal, lebeg, pille könnyű. 

Amikor úgy érezzük, egyek vagyunk a világmindenséggel, a nappal, a holdal és a csillagokkal és egy másik lélekkel.

Amikor a csend nem néma, hanem többet mond el, mint bármely szó.

Amikor a csendben lágy hangok szólnak egészen mélyen, a szív és a lélek legféltettebb, legpuhább fiókjában és a félhomályban fény világít, két szempár összefonódó fénye, ami úgy lobban fel egyszerre, mint a gyufa lángja.

Akkor megáll az idő.

A tökéletes pillanat olyan tökéletes és olyan időtlen, hogy amikor benne vagyunk, nem vesszük észre. Csak később jövünk rá és ismerjük fel, hogy ott, akkor csodát éltünk át.

És akkor vágyunk rá, hogy újra és újra megéljük…keressük…

Benézünk minden kő, minden virág mögé…de ezek a pillanatok, ezek a tökéletes pillanatok ritkák. De vajon miért?

Félünk tőlük?

Vagy az Ég nem szórja nagyvonalúan? Vagy csak nem vesszük észre?

Nézz meg egy gyermeket, amikor úgy játszik, hogy nem hallja ha szólsz hozzá. Akkor ő is ilyen tökéletes pillanatot él meg. Ne zökkentsd ki belőle.

Inkább keresd meg magadban is ezt a gyermeket és merülj el ezeknek a ritka pillanatoknak az édes, boldog csendjében.

Ha átéltél ilyet, írd le magadnak, hogy amikor nagyon mélyről kell felkapaszkodnod, legyen, amiből erőt meríthetsz.

Az életed fonalára fűzött gyöngyszemekből...a tökéletes pillanatokból.

Az életünk olyan, mint egy kövekkel teleszórt út. Haladunk rajta előre, néha feltartóztat egy-egy nagyobb darab kő, néha elbotlunk egy másikban, de van, hogy a kövekre rálépve tudunk csak áthaladni száraz lábbal a víz felett.  Néha úgy érezzük, hogy legszívesebben egy nagyot rúgnánk valamelyik utunkba kerülő kőbe, amiért útban van, de minél erősebben rúgjuk meg, annál jobban fáj.

Ezek a kövek a mi tanítóink életünk útján. Eleinte kisebb darabok kerülnek elénk, de ha nem tanuljuk meg ügyesen kikerülni őket vagy átmenni felettük, akkor egyre nagyobbak gördülnek a lábaink elé. Az életünk ösvényén heverő kövek a legnagyobb tanítóink. Ilyen kő minden egyes ember, akivel találkozunk. Legnagyobb tanítóink azok az emberek, akikkel a leghevesebb érzelmi utazásainkat éljük meg. Ők hozzák el életünk legfontosabb üzeneteit és tanításait. Nem véletlenül találkozunk velük. Általuk fejlődik a személyiségünk és növeknövekszik a bölcsességünk. Ezért ahelyett, hogy a szenvedés és az önsajnálat kéjes illuminált állapotába süllyesztenénk magunkat, érdemesebb szembenézni azokkal az érzésekkel, amik egy-egy ilyen heves találkozás alkalmával eluralkodnak rajtunk, vajon mit tanítanak rólunk, nekünk. Amikor egy mély érzelmi hullámvölgy közepén vagyunk, könnyű belesüppedni az önsajnálatba és a körülményeket okolni azért, amiért szenvedünk. A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés nem. Szükségtelen. A fájdalmakat meg kell élni, utat kell adni a könnyeknek is, ha kicsordulnak, hogy megtisztíthassák az érzelmi csatornákat, hogy aztán helyet teremtsenek újra a jónak és az újnak, ami következik.

Le kell menni a mélybe, ahhoz, hogy legyen felfelé. Hátra kell mozdulni előbb, ahhoz, hogy előre indulhassunk és időről-időre be kell húzódnunk lényünk biztonságos középpontjába, hogy a legbelsőbb énünkben sugárzó napból fényt és erőt merítve újra sugározni tudjunk kifelé.

Hidd el, sokszor nagyon mélyre kell menni ahhoz, hogy aztán nagyon magasan szárnyalhass. De minden könny, amit ejtünk kristállyá válik, és a szemünkben visszatükröződő kristálycseppek a kövek közé szóródva világítanak és szórnak fényt az utunkra.

A napokban tették fel nekem ezt a kérdést, és szokás szerint nem tudtam egyszerűen és röviden válaszolni. Mivel az ember is és a jóga is egy igen komplex rendszer, úgy éreztem, a kérdés megválaszolásához ennek megfelelően kell hozzáállnom.

A testet ugyanis nem lehet különválasztani a lélektől.

Nincs egyik a másik nélkül - ahogy nincs fény árnyék nélkül sem úgy nincs test a lélek nélkül sem.

Mindig rácsodálkozom a magyar nyelv szépségére: EGÉSZség – egész akkor van, ha a test- a lélek- a szellem egésze harmóniában van.

A lélek betegségeitől lesz beteg a test. A hízás okai is a lélekben gyökereznek, és így nem is lehet pusztán a nemevéssel változtatni rajta.

A fogyókúrát úgy kell elképzelnünk, mintha lenyírnánk a gazt a kertünkben arra számítva, hogy soha többet nem nő már ki.

Ha meg akarunk szabadulni a gaztól, gyökerestül kell kitépnünk.

Ezért nem lehet a fogyást pusztán a nemevéssel elérni.

Mert a hízás gyökere a szeretlenségben és az elengedés képességének hiányában keresendő.

Ha nem szeretem magam, nem tudom a világot sem szeretni, és a lelkem sérüléseit a világtól és saját magamtól is puha zsírpárnákkal védem.

Nagy evős időszakok után, mint amilyen a Karácsony is, az emberek böjtbe vagy fogyókúrába kezdenek. Ám ez az időszak nemcsak az evés szempontjából lehet megterhelő. A családjárás és a sok utazás mellett ez lelkileg is egy nagyon intenzív ideje az életünknek.

Arra pedig ritkán gondolunk, hogy az ilyenkor ránk törő sajnos igenis jelenlévő negatív érzések (idegeskedés, kapkodás, magány, szeretlenség, családi konfliktusok kezelése,stb) hány plusz kilót jelentenek, amit semmilyen nemevős fogyókúrával nem lehet leadni.

A karcsúsodást belülről kezdeni, önmagunk szeretetével.

A legnagyobb áldozatokra az ember akkor képes, amikor szerelmes.

Szerelemből bármit megteszünk.

Önmagunkat is szerelemmel kell szeretni ahhoz, hogy a világot szeretni tudjuk és ne építsünk magunk köré felesleges védőpárnákat. 

Szembenézni önmagunkkal nagyon nehéz, kemény munka, komoly áldozatokkal jár.

Szerelemből az ember nagyon sok áldozatra képes, így a saját lelki fogyókúrájára is. Mert eredményt csak azzal a szándékkal lehet elérni, ami őszinte, mély, belső késztetésből fakad.

A másik fontos dolog az elengedés.

A jóga gyakrolatokon keresztül edzi a test a lelket. A nyújtó pozíciókban az ellazulást, a befeszült, megrövidült izmokból a feszültség elengedését gyakoroljuk és érjük el.

Az ellazítás aztán lelki síkon is segít elengedni a feszültségeket, a berögzött rossz tulajdonságainkat,

azokat a dolgokat, amikhez görcsösen ragaszkadunk, és amik miatt az életünk gyakran megtorpan vagy téves irányba halad.

A jóga szabadságot ad. A testnek és a léleknek is.

A testi-lelki feszültség felszabadításával a testben zajló folyamatok (vérketingés, anyagcsere, emésztés) is felgyorsulnak, akadálymentessé válnak. Ha az anyagcserénk megfelelően működik, nem jelenthet gondot ha Karácsonykor picit többet eszünk, nem rakódnak le zsírpárnák. 

És ha mindehhez rendben vagyunk önmagunkkal, akkor biztosan sosem kell plusz kilókkal küszködni.

A külső szerek önmagukban nem jelentenek megoldást. Hinni kell magunkban és megtörténik a csoda.

www.jogavalazelet.blogspot.com

Két hét különbséggel, két hasonló esemény, ám teljesen különböző végkifejlet. Bokszgála. Ha ezelőtt fél évvel nekem valaki azt mondja, hogy 1400 km-t fogok autózni egy bokszmeccsért, azt hiszem őszíntén meglepődtem volna. Ám a Sors útjai, mint tudjuk szerencsére kifürkészhetetlenek, és az élet mégis úgy hozta, hogy élőben izgultam végig Erdei Zsolt hatalmas meccsét, ami egy puszta bokszmeccsből életre szóló élménnyé nemesült. Balzsay Karcsiét pedig tegnap a tévé előtt ülve követtem végig. Két meccs, két lehetőség nyerni vagy veszíteni. Zsolti nyert, Karesz a vesztes oldalra kényszerült. Pedig őt is győzelemre vártuk. Amikor hallgattam mindkettőjük nyilatkozatát közvetlenül a meccs után, jöttem rá, hol is volt valójában az igazi különbség. Zsolti a 6. menet után főnixmadárként támadt fel. Nem érdekelte mi történik körülötte a ringen kívül, nem érdekelte, mi volt vagy mi lesz. Egyet tudott, nyerni akar. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy bebizonyítsa, ő a legjobb, bárki, bárhogy is próbálja a világot az ellenkezőjéről meggyőzni. Ahogy ő mondta, a szívével bokszolt a magyarokért, a családjáért, mindenkiért és magáért. Ott akkor nem létezett más, csak a ring, az ellenfél, az esze és a szíve, na meg a világ leggyorsabb bal keze. Zsolti egy pillanatra sem lépett ki a jelenből. Megélte annak minden fájdalmát. Anélkül, hogy a múltba nézegetett volna, benne volt a jelenben a múltnak is minden egyes izzadságcseppje. Az erőt a jelen adta, ami a jövőt alakította. A győzelmes, boldog jövőt. Karesz sorsa ott dőlt el, amikor meccs közben az elvesztett nyári csatájára gondolt. Akkor kilépett a jelenből és már nem a most hatalma, hanem a múlt árnyéka alakította a vesztésre ítélt jövőt. A múlt elmúlt, nem létezik. A jövő még nem létezik. Csak a jelen VAN. A jövőt a jelen cselekedetei formálják. Lehet-e hát jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?

Csak az tud igazán szeretni, aki képes szabadnak maradni és szabadon engedni.

Úgy kezdődött, hogy ellopták az autómat...az is fájt, de a benne maradt jógapárnám, amin oktatni kezdtem, még jobban. Facsarta a szívemet napokig, sőt hetekig. Aztán egy napra eltűnt a telefonom, a kedvenc napszemüvegem, aztán a kedvesem. Na, ez most mi? - tekintettem kérdőn, felvont szemöldökkel az ég felé. Hm, csak nincs talán valami köze az elengedéshez? Valami azt súgta, jófelé keresgélek. Az ember, mégha nagyon tudatos életet is él, hajlamos bizonyos gyarlóságokat újra és újra elkövetni. Persze, hiszen ember. Jó nagy egóval. Az egó akar. Minden akar. Magának. Miközben ott a lélek, ami szabad szárnyalásra vágyik. És kevés lehúzóbb erő van számára, mint a birtoklás. A birtoklás, a lélek szárnyalásának halála. Észrevétlenül köti gúzsba a félelem, az elvesztéstől való rettegés. Az ezt is meg azt is akarom erőszakos vágya. A sóvárgás az elérhetetlen vagy a nehezen megszerezhető után. Pedig mindent megkapunk, ami a miénk, és mindig elveszítjük azt, amihez  túlságosan ragaszkodunk. Vajon miért pakoljuk tele a lelküket ezekkel a kellemetlen, nehéz érzésekkel? Vajon miért nem tudjuk elviselni a lélek csendjét, pihekönnyű szárnyalását, szabad repülését? Vajon miért?

PS: ...akkor elengedtem a telefonomat, a napszemüvegemet és a kedvesemet. Az Univerzum pedig visszaadta őket....A régi jógapárnámra pedig már nincs szükségem, mert új korszak kezdődik:)

Ma a Vakok Áltlános Iskolájában voltam egy sajtótájékoztatón. A meghívott élsportoló vendégeket kihívták a gyerekek egy speciális ping-pong meccsre, amit ők kicsit módosítva játszanak: két faütővel és csörgő labdával, amit az ellenfél kapujába kell begurítani. Sportoló sztárjaink szemét tehát bekötötték és pusztán a hallásukra és a tapintásukra hagyatkozva kellett játszani egy ismeretlen ismerős játékot. Ha elég sokáig játszuk, megfigyelhető a hallás finomodása, élesedése. A srácoknak persze nehezítő tényező volt az őket figyelők zajongása. Azt mondták nehéz volt...

A jóga órákon gyakran hunyjuk be a szemünket és zárjuk ki a látás kiküszöbölésével a környezetünkből szerzett információk 80%-át. Ez egyrészt segíti a befelé figyelést, az elcsendesedést, másrészt fejleszti a többi érzékszervet. Kezdetben ez sokaknak furcsa. Hisz megszoktuk, hogy szemünkkel kutatjuk, állandóan figyeljük, vizslatjuk a körülöttünk vibráló, lüktető világot. Ahhoz azonban, hogy meglássuk benne magunkat, néha be kell hunyni a szemünket és csendben lenni.

Az év eleje gyakran szól az újrakezdésről is. A szilveszterkor tett fogadalmak megvalósításának határtalan lelkesedéssel és szorgalommal ugrunk neki. Így van ez a jógával is. Megfogadjuk, hogy januártól most már tényleg rendszeresen fogunk járni. Mert muszáj végre valamit kezdeni a kötött izmokkal, a fájó háttal, a gyomorfájással, amit a stressz, a rendszertelen élet és az ülőmunka okoz. Az ember most már lépten-nyomon azt hallja, olvassa, hogy a jóga ezekre jó. Hogy segít, nyújt, energetizál, feszültséget old, és a lelki békét is helyreállítja. Szinte hihetetlen, hogy ennyi mindent tud, hogy mindenre jó. Higgyétek el nekem, tényleg így van. A jóga mindenre jó. Jógával az élet vidám, egészséges és kiegyensúlyozott. De hogyan is kezdjünk hozzá? Sokan azért nem mernek nekifogni, mert úgy gondolják, nem elég hajlékonyak, sőt teljesen kötöttek. Annál jobb, még fontosabb elkezdeni. A jóga óra nem arról szól, hogy a nyakunkba tekerjük a lábunkat vagy spárgázzunk. A jóga önismereti út, amit járva edzzük a testünket, nyújtjuk az izmainkat és egyre jobban megismerjük önmagunkat, testünk határait és megtanuljuk ezeket a határokat tágítani. Az órán senki nem a másikat figyeli, mindenki magával foglalkozik, hisz így tudja önmagát megismerni. Nyugati kúltúránk nagyon célorientált. Kitűzzük magunknak az elérni kívánt célt, és megpróbálunk minél hamarabb, minél rövidebb úton eljutni oda. A keleti kultúrákban nem a cél a fontos, hanem az út, amin eljutunk odáig. Hisz az út maga a cél. Tanulni ugyanis nem a céltól lehet, hanem az úton megélt tapasztalatokból. Ezért teljesen mindegy, hogy ki mennyire kötött vagy laza, a gyakorlás közben átélt tapasztalások által jutunk el önmagunk jobb megismeréséhez. Ha tehát csak az izmaid kötöttsége tartott vissza mostanáig, ne hezitálj tovább. Hagyd, hogy a kíváncsidágod és a tested egyre hangosabban követelő szava elindítson az egészség megőrzésének, visszaszerzésének és a belső nyugalom és szilárdság megteremtésének útján.

Egyik kedvenc filmem jutott eszembe, amikor azon gondolkodtam, mi legyen a következő cikkem témája. A Mici néni két élete, egy nagy magyar fekete-fehér klasszikus 1962-ből, Kiss Manyival a címszerepben. A történet röviden a következő: Hangay Mici, hajdani operettcsillag apróhirdetés útján gyermektelen fiatal házaspárt keres, akiknek eltartásért lakást ígér. Mici néni jó színésznőként otthon eljátssza, hogy mennyire gyámoltalan és beteg, aki az ágyából sem bír kikelni A hirdetésre ugyanis Gál úr (Páger Antal) is jelentkezik, Mici néni régi rajongója, aki azelőtt konfliskocsis volt, most pedig taxisofőr. A hiú, idősödő színésznő valósággal kivirul Gál úr társaságában. A fiatalok és a ház lakói erről persze mit sem sejtenek, és miközben úgy tudják, hogy Mici néni az ágyban fekszik, ő valójában Gál úrral motorozik a pesti éjszakában és keveredik mindenféle kalandba. Nos, én is olyan vagyok, mint Mici néni: két életem van.

Azért mesélem el, mert én magam is sokat tanulok ennek a kettős létnek köszönhetően. Két évvel ezelőtt a külvilág számára egyik napról a másikra (valójában már két éve készültem rá) otthagytam egy nagyon jó nevű cég irigyelt marketing menedzseri pozícióját. Biztos állást, jó fizetést, céges autót cseréltem le az egzisztenciálisan bizonytalan jógaoktatói létre. Sokan bolondnak néztek és nem értették, hogy lehet egy ilyen pozíciót feladni. De még többen megértették, sőt rigyeltek azért, hogy ezt a szokatlanul éles váltást meg mertem lépni. A stresszel teli, sokszor az emberi tűrőképesség határait súroló, a külsőségeket előtérbe toló életemet felcseréltem egy meleg, szeretettel teli, a belső értékekről szóló, nyugodt életre. Aki hasonló pozícióban dolgozik, tudja miről beszélek. Az első napokban lelkiismeretfurdalás gyötört, mert úgy éreztem, ha otthon dolgozom és szakkönyveket olvasok vagy az internetet bújom, vagy gyakorolok, az nem „munka”, csak a lábamat lógatom. Mert a 10 éves rutin a reggel irodába be, majd este irodából haza mintát követte és így égette bele az agyam szótárába a munka definícióját.

Aztán jött a másik furcsaság. Az első hónapban napi 12 órákat aludtam. A másodikban is…és még vagy két hónapig egyfolytában. Akkor jöttem rá, hogy az idegrendszeremet annyira kimerítettem, anélkül, hogy ezt észrevettem volna, hogy amint jelzést kapott egy kis pihenőre, rögtön ki is használta. Intő jel volt, ma már tudom, sőt tanítom, hogyan kell időröl időre pihentetni az idegrendszert, mert észre sem vesszük, mennyire lemerítjük a végeláthatalan rohanás és megfelelési kényszer közepette. Szóval két év jóga oktatás és intenzív pihenés következett. Elindítottam a jóga stúdiómat és jó ézéssel töltött el, hogy egyre többen jönnek és végre azt csinálhatom, amit igazán szeretek és ami értelmet ad az életemnek. Sajnos azonban a félretett keretet lassan feléltem; egy induló vállalkozásnak jó pár évre szüksége van, mire eltartja a tagjait. Komoly frusztrációt okozott az is, hogy a jóga és a megélhetés, ezáltal a pénz közé egyenlőségjel került. Hisz pont a pénzközpontú, elanyagiasodott életemtől szerettem volna szabadulni. És akkor a sors elém sodort egy lehetőséget, újra a marketing szakmában. Egy olyan pozíciót, amiről még akkor, amikor benne voltam mindig is álmodtam. Megbecsüléssel, elegendő szabadsággal, egy nagyon vidám, kreatív és alkotó közösségben. Így váltam Mici nénivé, akinek két élete van. A jógaoktatás a hivatásom, amit legfeljebb egy gyermek születése miatt adnék fel, de csak egy időre, így ragaszkodtam hozzá, hogy a marketinges munka mellett tovább folytathassam. Most, mindazzal a tapasztalattal, pihenéssel, belső nyugalommal, amit az elmúlt két év adott, egészen másképp tekintek a materiális világot és énemet kielégítő munkára. A kettő együtt egyensúlyt teremt.

Sokan vagyunk ám Mici nénik. Van egy valós életünk és van egy, amire titkon nagyon vágyunk. A legtöbb esetben azonban ott vannak a visszatartó körülmények – család, felelősség, félelem a bizonytalantól. És marad minden a régi. Míg ha az ember ki meri nyitni a szárnyait és el mer rugaszkodni a talajról, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy szárnyal és olyan új világot tapasztal meg, amiről álmodni sem mert. Megtanultam bízni a sorsban, abban a felettes erőben, ami valahonnan „odafentről” irányítja életünket. És attól a perctől kezdve, hogy meghoztam életem egyik legnagyobb és legbátrabb döntését, és ráléptem az én igazi utamra, rózsákat szórtak a lábaim elé és innen-onnan mindig érkezett valami segítség, hogy élhessek annak a hivatásnak, amivel úgy érzem teszek valamit a jó érdekében. A döntésig eljutni nekem sem volt könnyű. Akkor már 6 éve jógáztam. Naponta szembesültem azzal az érzéssel, hogy nem azt csinálom, amit igazán szeretnék, amiben ki tudnék teljesedni, amivel adhatok valami értéket, segítséget másoknak. Sok-sok befelé figyelés, jógázás, meditálás során szólalt meg tisztán és hangosan a belső hang és mutatta meg a jó irányt. A jóga új dimenziókba engedett betekintést, átrendezte életemben a prioritásokat, átméretezte a problémákat, letisztította a körvonalakat. A jóga megteremti azt a belső egyensúlyt, ami megfelelő tartást ad az embernek ahhoz, hogy az élet minden területén a helyes utat követve helytálljon. Leegyszerüsíti a sokszor túlbonyolított problémákat és rájövünk, hogy az életben vannak a fontos dolgok, és van minden más. Megtanít különbséget tenni a valódi és a vélt értékek között. Elkerülhetetlen, hogy fizikai, ha úgy tetszik materiális síkon is éljük életünk egy részét. A különbésg abban rejlik, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk ennek a részének, és mekkorát a belső tartásnak, az emberi értékeknek, a szeretetnek és az egymásra figyelésnek, azaz a lélek világának. Mici néni mindkét élelét megéli…

Más.

Könnyebb.

Elmondom, miért.

Telkes Orsi vagyok, jóga oktató, annak idején kétkedő. Szerencsére kíváncsi is, így addig nem nyugodtam, míg ki nem próbáltam a nálunk akkor még újdonságnak számító jógát. Igen, leginkább kíváncsi voltam. Akkoriban egyre többet lehetett olvasni a jógáról, arról, hogy miért jó, kiknek ajánlják, de ez az egész „jógikus életszemlélet” olyan misztikusnak és kissé távolinak tűnt nekem. Aztán a kíváncsiságom és az idegeimet meglehetősen igénybe vevő munkám mégiscsak arra sarkaltak, hogy kipróbáljam, hátha mégis igaz az, amiket olvastam róla és a fáradt idegrendszerem kisimul kicsit tőle. Már az első alkalom annyira jólesett, hogy heti rendszerességgel és hatalmas lelkesedéssel kezdtem az órákra járni. Ez a lelkesedés nyolc éve tart, olyannyira, hogy időközben a hivatásommá  és az életem természetes részévé vált. Jóga oktató lettem. Az út persze nem volt ennyire gyors és egyszerű, de ez már egy másik fejezet története lesz.

Mostantól ugyanis rendszeresen találkozunk majd ezen az oldalon. Beszélgetünk arról, hogy mi a jóga titka, miért érdemes kipróbálni és gyakorolni, hogyan hat testünkre, lelkünkre, az egész életünkre. Valamilyen formában már biztosan találkoztál vele. Lehet, hogy csak olvastál róla, lehet hogy ki is próbáltad már, sőt rendszeresen gyakorlod. Az is lehet, hogy már kacsingatsz felé, de még nem vagy benne biztos, hogy Neked való-e. Szeretném, ha ezeket a sorokat olvasva ki tudnám nyitni előtted egy új világ ajtaját, ahová én nyolc évvel ezelőtt beléptem, és hidd el, egyáltalán nem rémisztő benne lenni, sőt! Semmilyen kötelezettséget és nehézséget nem jelent, épp ellenkezőleg! Habkönnyűvé, szabaddá és mosolygóssá válik tőle az élet.

 Kriszta barátnőm az anyasághoz hasonlította a jógát. Elsőre talán furcsának tűnik a párhuzam, pedig igaza van. Az anyaságot is misztikum, hiedelmek, tévhitek lengik körbe, közben a világ legtermészetesebb dolga. Csakúgy, mint a jóga. Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy már jógáztál? Legfeljebb nem tudatosan. Számos olyan dolgot teszünk – jellemzően reflexszerűen, tudattalanul – amit jógázáskor tudatosan gyakorolunk. Mondok néhány példát. Amikor egy gyerek teljesen belefeledkezve rakosgatja az építőkockákat és hiába szól hozzá az anyukája már harmadszor, ő nem hallja, nos akkor ez a gyermek teljesen a jelen pillanatban élve, csak és kizárólag egy pontra irányítva a figyelmét, gyakorlatilag meditál. Ugyanezt a meditatív állapotot éli át egy horgász, amikor kapása van. Akkor, abban az egy pillanatban, minden idegszálával a jelenben van és egy pontra fókuszál: az úszót nézi. Azt sem hallaná meg, ha a feje tetejére állna körülötte a világ. Ilyenkor a tudat, az elme mentessé válik a szokásos csapongó, száguldó gondolatokkal teli állapottól.

Mondok még egy példát. Amikor egy kiélezett, feszült szitut megoldasz, minden a helyére kerül végre, te lerogysz a székre és egy nagyot sóhajtasz. Volt már ilyen? Amikor stressz ér minket, felgyorsul a szívverésünk, kapkodva vesszük a levegőt, megfeszülnek az izmaink, adrenalin termelődik, az idegrendszer készenlétben áll, úgynevezett szimpatikus tónusba kerül. De az idegrendszer nem kedveli ezt tartósan, mert egyensúlyra törekszik, mint minden bennünk és körülöttünk, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy kialakítsa az ellentétes, pihentető hatású paraszimpatikus tónust. Ezt pedig egy jó hosszú kilégzéssel éri el (egy másik alkalommal majd részletesen beszélgetünk az idegrendszer, a stressz és a jóga kapcsolatáról). Szóval ez a hosszú kilégzés, amivel újra egyensúlyi helyzetbe kerül az idegrendszer, nem más, mint egy jó hosszú sóhajtás. Rémlik, ugye? Mondtam, hogy te is jógáztál már, mert igen, a jóga természetes része életünknek. Gyerekkorunkban még nem okozott gondot beülni a két lábunk közé, mi több egyenes háttal, a szánkba venni a nagylábujjunkat, vagy nagy terpeszben ülni – nézd csak meg a kisgyerekeket. Felnőttként már ez bizony komoly erőpróbát jelent.

A mi civilizált, gépesített életünk minden kétséget kizáróan rendkívül kényelmes, ugyanakkor a testünkre, a belső szerveinkre és a légzésünkre kifejezetten rossz hatást gyakorol. Fáj a hátunk, rossz a közérzetünk, emésztési problémáink vannak. Egy idő után azt vesszük észre, hogy bár mindenünk megvan, a boltban gyakorlatilag bármit meg tudunk venni, olyan dolgokat is, amikre semmi szükségünk, valami mégis hiányzik az életünkből. A boldogság? A csend? A kibillenthetetlen egyensúly? Az apró örömök, amiket felfűzhetünk életünk fonalára, mint a gyöngyöket, hogy ha majd visszatekintünk rá, szép legyen, amit látunk?

A jóga nem valami távoli, megfejthetetlen misztikum. A jóga az élet természetes része. A jóga tapasztalatokon alapuló önismereti út. A jóga nem egy sport. A jóga életforma. Az élet állandó keresés, örök tanulás. A jóga lámpást ad a kezünkbe, hogy világítsunk vele az úton, hogy fényében meglássuk azokat az apró gyöngyöket, amiket jó érzés lesz majd az emlékeink színes gyöngysorává fűzni.

A jóga kapcsán annyi mindenről lehet beszélni! Az a célom, hogy ez a rovat valóban hasznos olvasnivaló legyen. Elsősorban a saját tapasztalataimat hívom segítségül, hiszen én magam is azokból tanultam, fejlődtem. Igyekszem olyan témákat találni, amelyek életünk szerves részét képezik és a jóga segítségével pozitívan befolyásolhatók. Beszélgetünk majd a stresszről, a stressz hatásairól a testünkre és az idegrendszerünkre, a különböző „civilizációs betegségekről”, és csokorba szedve bemutatok olyan jóga gyakorlatokat, amelyekkel ezek a problémák jól kezelhetők. A jóga életforma. Megnézzük majd, hogyan válik életünk szerves részévé, szinte észrevétlenül, és milyen jótékony változásokat eredményez. Beszélünk a szeretetről, az adásról, a tudatosságról, az energiákról, a belső egyensúlyról, és még nagyon-nagyon sok mindenről.

Szeretném, ha veled együtt alakítanánk ezt a rovatot. Írd meg gondolataidat, észrevételeidet, küldd el kérdéseidet, javaslataidat.

Ha ma még esetleg szkeptikus vagy a jógával szemben, szeretném a következő néhány hónap során a kétkedésedet kíváncsisággá, a kíváncsiságodat tapasztalattá, majd meggyőződéssé formálni. Hogy Te is megtapasztald: jógával az élet valóban más.