ők az öröm táncában ölelkeznek

és közben a holnap dala röpteti szárnyukat

mert miféle erő ami

öreg kezek inába gyűjtve őrzi

a napsugarat

erdő zöldjét

fa gyökerét

hold ezüstjét

víz ölelését

hegyek meredélyét

mert miféle erő ami előre viszi

a visszeres lábat

őrizve az első léptet

az első csókot

kar ölelését

szempár csillogását

tüdő sóhajtását

szív dobbanását

mindig is így volt

az erő az ínban

a megőrzött nappal

tavaszi zölddel

megmerevült gyökér-mozdulattal

hideg holdfénnyel

víz ezüstjével

a hegyről visszatekintéssel

*

elboldogulunk most már

az első lépés

csók

ölelés

sóhaj emlékével

*

míg távol űzzük a szív

„első pár hátra fuss” dobbanását

mert már tudjuk miféle erő tör-zúz

tör hogy nyomában új születhessen

mert a tér anélkül űr

hely mely fényes felhőket kíván

mert a keresés

gyönyörűt kíván

nagy lehetőségünk

hogy ebben részt vehetünk

miféle mondd

ki csodálkozik

csak máshonnan jött

hüledezik ezen

*

ma felvesszük az ünneplőnket

és tánccal szelídítjük a hangokat

mert miféle ki nem érti

a szépség érintését

ki mire megérti

máris oda már

gyorsan múlik a most

pedig az itt éppen játszik

szüntelen léttel

párba zökken vak szenvedéllyel

ölel a föld vad vörös lélekkel

átfonja a hálót és megy is új vizekre

várunk

várunk izzó lendülettel

megjön 

itt van

elrohan akár az élet

tavasz zöldül (miféle idők)

és máris éjféli fény fagy

lendület dermed a dél jegén

én vagyok?

vagyok én!

vagyok én?

én vagyok!

maradok Tapiotar

az erdő peremén

2010. november 21.

azt találtam ki

hogy azokban a pillanatokban

a szívem szabadulni vágyik

amikor átszúr a mellhártyámon

mellkasomon túlra

bele egészen a bal mellembe

talán féktelen boldogságában

feszegeti a határait

és már nem a nyúltvelő parancsa miatt dobog

hanem mint zenebolond

a bordarácsaimon élvezetből dobol

lehet hogy klimaxos hévvel

a szívem

új utakra vágyik

fel a Budai hegyekbe

be a devecseri lúggal dúsított Duna vízébe

fel a telésre készülő Holdba

az Üveghegyen túlra

és azon is túl bele a te mellkasodba

ott talán megnyugszik

különben ennyi marhaság

még egy szabaduló művész-

szívnek is elég

2010. november 21.

Apa kényelmesen elterpeszkedik a kádban, és kéjesen dörzsöli a fejét fehéres-zöldes habbal.. Öt év körüli kisfia bekukkant és felteszi a kérdést:

- Apa, mivel mosod a hajadat?

- Csalánnal, kisfiam.

- Miért?

- Mert táplál - adja meg az apa a szakszerű választ. Mire a gyerek némi szemrehányással a hangjában:

- Akkor miért eszel spagettit?

Amikor építkezésbe kezdtünk négy-ötéves unokahúgom többször is elkísért bennünket telkünkre, és amíg mi tettük a dolgunkat ő többnyire körülöttünk sertepertélt, vagy az autóba beülve szórakoztatta el magát. Az indítókulcsot kivettük, kéziféket behúztuk, így mindnyájan nyugodtak lehettünk.

 Befejezve munkánkat hazaindultunk. A kocsi ajtaját kinyitva, elmélyült alkotót láthattunk: A kislány nadrágját ágyékáig, pulóverét nyakáig felhúzta és a rendelkezésére álló felületet szebbnél szebb rajzokkal díszítette. Mikor megkérdeztem miért tette, miért rajzolta tele a hasát, a világ legtermészetesebb hangján válaszolta:

- Mit tehettem volna, ha ebben a kocsiban egy darab papírt sem találtam?

Törődött apóka várkerti
fapadon,
fölötte vadgesztenyeág az
oltalom.

Keze kampósbotját, még
pihentében is,
kopottas kalapja bágyadt
napfénynek int.

És játékos daccal rajta
végig simít,
ha kabátján a szellő
aprókat legyint.

Homlokán árkok: éveinek
verssora,
arcára gondok véstek kusza
ráncokat.

Kezén vastag ér idéz munkás
napokat,
nyolcvan éve hófehér haján
bólogat.

Üldögélve, szeme a forgalmat
méri,
ezt a vad rohanást sehogyan sem
érti.

Szája matat, mint a szopós
csecsemőnek,
őszbe borult bajszán harmat-
cseppek ülnek.

Magában beszélget – tán háborút
emleget,
baljós időt és bús, vérbevont
éveket.

Míg előtte megyek, titokban
megnézem,
őt figyelve saját sorsomat
képzelem.

Magánya mellbe vág: szívemen
sírdogál,
engem sem lát, befelé néz szeme
kapuján.

Látványa most mozgóképpé válik
bennem:
a bácsi a padon hús-vér
történelem.