...ami...
Létrehozva: 2009-08-22 21:24 | előző bejegyzés | következő bejegyzés
Kérem szépen, ma olyan napom volt, hogy kívánni sem tudnék jobbat.
Ma is mint minden szombaton Junókáékhoz indultam, frissen, üdén és természetesen szépen.
Már a reggelben is volt valami sejtelmes, olyan tralala, amit még az én notórius „ ami jól kezdődik nem biztos, hogy jól is végződik” túlaggódásom sem tudott megfékezni.
Lássuk, gondoltam és már szögdeltem is le a lépcsőn.
Más esetekben ilyenkor szoktam nagyot botlani, hogy az a fene nagy jókedvem alábbhagyjon, de ma reggel még ez sem. Hah! Nocsak, nocsak, csak nem új időszámítás kezdődik?
Utaztam , megérkeztem, piacra mentünk, ripsz ropsz haza. És ekkor jött a hoppá!
Semmi extra hoppá, csak a szokásos, ami egy ilyen piacolás alkalmával megesik velünk, a felét elfelejtettük...
Cipe vissza, most már egyedül indultam a piacra.
Hiány pótolva, közért kipipálva, vérehulló fecskefű beszerezve, tralala, tralala.
Junókával -szégyenszemre, mindig toronyiránt közlekedünk, árkon és bokron, nem szeretek így, de a bácsikám nehezebben jár, hagyom magam vezetni úttalan utakon. Figyelni, az útvonalra nem igen szoktam, mert az én aszfalthoz szokott topánkám nehezen viseli terepet. A gödröket nekem kell meglátnom,de most valahogy a bácsikám nélkül is a" toronyiránt" kerített hatalmába.
Nyakam nem szegtem, végre megérkeztem, kapucsengetek.
Megjöttem.
Már vártalak!
Ajtó ki, lépcsőn fel, gomb nyom, lift le, ajtó nyit, gomb nyom , ajtó be, lift indul, lift megáll, ajtó nyit, lift csukódik, csengő nyom, ajtó nyílik, s látok csodát.
A férfi ,akit pár hete kinéztem magamnak, - nem szemtől szemben, csak a vállát néztem ki, azt a cca 75 cm széles vállat, amihez tartozzék bármi, nekem kell - ott áll az ajtóban, szemben velem.
Aoié, kb ennyit tudtam mondani, álltam döbbenten, úsztam a boldogságban, átfutott, hogy jeeeeee! megérezte, megkeresett, most végre...
Gyere be! Szólított kedvesen.
Hogyhogy itt vagy? Kérdeztem, köszönöm helyett.
Ezt én is kérdezhetném . Válaszolta.
Junókával elfelejtettünk pár dolgot megvenni, így visszamentem és most jövök újra. Feleltem.
Én pedig itt lakom.
Tessék?
Itt lakom válaszolta.
Azt gondolom, ilyenkor szoktak a nők elájulni, de én tartottam magam, a szindinamikám azonban elárulta, hogy elbizonytalanodtam.
Ha már itt vagy gyere be! Invitált.
És akkor leesett a tantusz.
A toronyiránt a bokron át vezet a bácsikámék házának lépcsőházáig, elnéztem a bokrot, becsengettem a harmadik sor hatodik névhez, ahogy szoktam, táblanézés nélkül.
Ha biztos vagyok benne, hogy képes vagyok hat emeletet zuhanni, úgy, hogy épségben földet érjek, ott süllyedek el abban a pillanatban.
Így utólag, túl egy délutántól koraestig tartó beszélgetésen belátom, nagy nagy hiba lett volna.
Megtaláltam a széles vállú óriást és tralalala.
Remélem, ez nem számít jó kezdetnek, mert...
Tralalalalalalala
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
-hogy kire, azt még menetközben döntöm el, magamra amiért elpletyiztem, rád amiért arra járszk, rá, amiért hütlenség lehetősége fordult meg a fejében, vagy magamra, hogy rossz lóra tettem-
ám ha most, hogy felfedeztem itt az ikonokat, elárulod, a mekk-elekest milyen hangulatban illik használni, akkor elismerem, hogy oktalanul vagyok féltékeny.
Onnantól csak csicsergés