Hosszú hétvége Athénban
Annyira zsúfolt napok voltak előtte itthon, hogy igazából csak a repülőn kezdtük el az útikönyveket nézegetni. Először az tűnt fel, hogy a városnak szinte kizárólag az ókori épületeit említették a leírások, mintha azóta semmi se épült volna ott. A jelenkorról szólva valahogy mindig a szervezetlenség és a zsúfoltság szinonimái tértek vissza.
Továbblapozva aztán az egyik útikönyv nyíltan kimondta: Athénba pusztán azért érdemes menni, mert innen könnyen továbbállhatunk valamelyik varázsos görög szigetre – na jó, meg azért az Akropoliszra rá lehet szánni egy napot… A repülőgép csodás tájak fölött szállt, türkizkéken szikrázott a tenger, benne kisebb-nagyobb szigetek, görög útitársunk lelkesen mutogatta nekünk a térképen, éppen mit látunk. A reptér is szép, átlátható, modern hely, minden kifogástalanul működött, hamarosan már egy kellemes metrókocsiban ültünk, ami egyenesen a belvárosba vitt. Közben néztük a délutáni athéni utazóközönséget és próbálgattuk kibetűzni a görög feliratokat.
Likavítosz-domb: pillantás a városra
Elhatároztuk, hogy először keresünk egy olyan pontot, ahonnan a várost át tudjuk tekinteni. Athénban több ilyen is van, de a Likavítosz az, amely (persze az Akropoliszon kívül) központi helyről magasodik a házak fölé. A Megaro Musszikisz nevű megállónál bújtunk elő a föld alól: kicsit olyan érzés volt, mintha a Nyugatinál rákerültünk volna egy nagy futószalagra, amely most tett le. No nem azért, mintha nagyon hasonlítana az élet a pestire, sőt, érezhetően más. Csak azért éreztük így, mert a repülőterek és a metrók világa olyan internacionális és semleges, hogy kis túlzással szinte bármelyik bárhol lehetne Európában. A felszínen azonban ott várt Athén: sütött a nap, dübörgött a forgalom, ismeretlen szaga volt a levegőnek.
A 277 méter magas Likavítosz-dombra meredek út visz fel, de a látvány megéri a mászást. Odafenn egy kis kápolna meg néhány szuvenírárus fogadott, és fújt a szél. Előttünk a város – most már kezdett megvilágosodni, miről is beszéltek az útikönyvek. Ameddig a szem ellát (márpedig ellát a tengerig), csak házak, házak, házak. Zöld terület alig van ebben a városban, szinte csak ott, ahová már lehetetlen lett volna építkezni. A közelben például látszik egy füves, kisebb tér méretű szikla, de azt is fojtogatóan körbezárják a házak. Az épületek nagy része egyszerű, jellegtelen kockaház, jobb esetben terasszal. Nem is érdemes belegondolni, milyen lehet itt lakni, amikor kánikula van…
Ugyanakkor tényleg mintha lebegne, ott volt szemben a könyvekben, a turistafotókon ezerszer látott, művészettörténet-órán kielemzett Akropolisz – és szívet döbbentően tökéletes és szép volt.
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
