Szerelemből rémálom
Mindehhez alapvető apahiány társult. Apám szeretetteljes jelenlétét nem éreztem kamasz koromban, alig beszélgettünk, nem is tudott az életünk részleteiről. Anyám soha nem panaszkodott: elviselte, amit rámért a sors. Emlékszem jellegzetes, fölényes mosolyára apám indulatkitörései alatt. Évekkel később ez a mosoly lehetett az arcomon, amikor összetakarítottam a romlott babkonzervet, amelyet Feri dühében, háziasszonyi alkalmatlanságom bizonyítékaként vágott a földhöz.
Huszonkét éves végzős egyetemista voltam, amikor Feri előadásait hallgattam. Lenyűgözött az intelligenciája és eleganciája. Hónapokkal később a tanszéki titkárságon botlottam belé újra. Rögtön elújságoltam neki: jól sikerült a vizsgatanításom a nagy nevű gimnáziumban, lehet, hogy dolgozhatom is ott. Rám meredt, és megkérdezte, nem tartok-e vele egy hét múlva egy színházi premierre. Nem kell válaszolnom, ha nem jövök, akkor lesz mellette egy üres szék.
A harmónia
Fél év múlva már együtt éltünk a válása után vásárolt, óriási lakásában. Igaz, az odaköltözésemet ironikus megjegyzésekkel kísérte: „a nyakamba szakadtál”, „nem volt hol laknod”. „Nem vagyok nősülékeny típus” – mondta. Számára gond volt az is, hogy ő katolikus, én pedig protestáns vagyok. Hát vártam. A Jó Csaj kivárja, míg megkérik a kezét, egyébként nem forszírozza a házasságot.
Szóval belevágtam ebbe a különös kapcsolatba. Kiválasztottnak éreztem magam, nagyon szerettem őt, és azt hiszem, ő is őszintén szeretett engem. Végre visszajelzést kaptam: szerethető vagyok, nő vagyok. Nem riasztottak a köztünk levő egyenlőtlenségek: én most kezdem a pályámat, őt viszont mindenki ismeri, évtizedek óta sikeres, jól is keres. Túl van már több kapcsolaton, domináns, kialakult ízlésű, apámnyi férfi, én pedig formálható kislány vagyok. Természetesnek tűnt, hogy a saját lakásában, a maga teremtette életformában ő határozza meg együttélésünk szabályait.
Valójában továbbra is olyan szuverén módon élt, mint addig. Éppen annyit dolgozott, ugyanúgy hódolt a kedvteléseinek. De folyton figyelmeztetett a tényre, amely a szerelem múltán váddá nőtt, hogy ő tart el engem. Naponta mondta azt is: „úgyis elhagysz”. Tiltakoztam. Ma már látom, mindent megtett, hogy beteljesedjen a jóslat. Amúgy kedveltem komor látásmódját, szarkazmusát. Ennyire soha senkivel nem illettünk össze intellektuálisan. A családom furcsállta a kapcsolatunkat. Ők nem értik, de én igen, gondoltam.
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
