Illúzió a latyakban
Holnap vége a télnek: felnőtt életem legnehezebb időszaka van mögöttem. Tavaly karácsonykor barátnőm vállán zokogtam – nem így képzeltem! Akkor törtem össze a rózsaszín szemüvegemet. Rájöttem: hiába bízom a közös jövőben, hiába várok összeszorított fogakkal, hogy jobb legyen, nem változik semmi sem. Nyolc hónapos volt a kislányom, a gyedből egyedül tartottam el a családomat, birkóztam a friss anyaság fizikai és lelki próbatételével, a férjem meg vagy kritizált, vagy a tévét nézte. „Nagyon zaklatottnak látom” – mondta a pszichológusom, amikor a szülés után először újra fölkerestem. Nem is tudtam, hogy ennyire kivagyok. Egy átvirrasztott éjszaka után végül fogtam a lányomat, egy csomag pelenkát, és elmenekültem.
Idő kellett és távolság, hogy megértsem: a férjem szerethető rosszfiúból pszichiátriai beteg lett. Minden erőfeszítésem sem elég, ha ő ezt nem látja be. Közös életünk léket kapott: ha nem szállok ki, együtt süllyedünk el. És ami a legfontosabb: nekem már nincs szükségem arra, hogy olyan emberrel éljek, aki mellett mindennap szenvednem kell.
Gyökerek
Messziről kell kezdenem: magamat, a kapcsolataimat úgy értettem meg, hogy egészen a gyerekkoromig visszanéztem. Anyu is, apu is jó emberek: együtt mégis csak emésztették egymást. Kilenc-tíz éves lehettem, mikor a komoly bajok elkezdődtek. Apu ivott. Emlékszem, ahogy napköziből hazafelé menet összeszorul a gyomrom, és azon imádkozom, bárcsak ma józan lenne, mikor hazaérek. De egyre ritkábban volt az. Eleinte csak a tekintete lett vizesebb, még éppcsak hogy érezni lehetett rajta az alkohol erjedt pinceszagát. De már akkor is gyűlöltem, hogy ilyen.
Aztán teltek a hónapok, és az ital egyre jobban lemarta róla az embert. Igaz, soha nem ütött meg egyikünket sem, mégis rettegni kellett tőle. Az a szelíd ember, ahogy vadállattá lesz és hörögve tántorog eszelős tekintettel! Két évtized biztonságos távolságából és négy év terápiás munkájával még mindig gombóc van a torkomban, ha felidézem. Benne élni hogyan lehetett?








