Megszabadulni a társfüggőségből
Nem így képzeltem el az életem, de nem adnám semmiért azt a belső utat, amely ide elvezetett.
Illúzió a latyakban
Holnap vége a télnek: felnőtt életem legnehezebb időszaka van mögöttem. Tavaly karácsonykor barátnőm vállán zokogtam – nem így képzeltem! Akkor törtem össze a rózsaszín szemüvegemet. Rájöttem: hiába bízom a közös jövőben, hiába várok összeszorított fogakkal, hogy jobb legyen, nem változik semmi sem. Nyolc hónapos volt a kislányom, a gyedből egyedül tartottam el a családomat, birkóztam a friss anyaság fizikai és lelki próbatételével, a férjem meg vagy kritizált, vagy a tévét nézte. „Nagyon zaklatottnak látom” – mondta a pszichológusom, amikor a szülés után először újra fölkerestem. Nem is tudtam, hogy ennyire kivagyok. Egy átvirrasztott éjszaka után végül fogtam a lányomat, egy csomag pelenkát, és elmenekültem.
Idő kellett és távolság, hogy megértsem: a férjem szerethető rosszfiúból pszichiátriai beteg lett. Minden erőfeszítésem sem elég, ha ő ezt nem látja be. Közös életünk léket kapott: ha nem szállok ki, együtt süllyedünk el. És ami a legfontosabb: nekem már nincs szükségem arra, hogy olyan emberrel éljek, aki mellett mindennap szenvednem kell.
Gyökerek
Messziről kell kezdenem: magamat, a kapcsolataimat úgy értettem meg, hogy egészen a gyerekkoromig visszanéztem. Anyu is, apu is jó emberek: együtt mégis csak emésztették egymást. Kilenc-tíz éves lehettem, mikor a komoly bajok elkezdődtek. Apu ivott. Emlékszem, ahogy napköziből hazafelé menet összeszorul a gyomrom, és azon imádkozom, bárcsak ma józan lenne, mikor hazaérek. De egyre ritkábban volt az. Eleinte csak a tekintete lett vizesebb, még éppcsak hogy érezni lehetett rajta az alkohol erjedt pinceszagát. De már akkor is gyűlöltem, hogy ilyen. Aztán teltek a hónapok, és az ital egyre jobban lemarta róla az embert. Igaz, soha nem ütött meg egyikünket sem, mégis rettegni kellett tőle. Az a szelíd ember, ahogy vadállattá lesz és hörögve tántorog eszelős tekintettel! Két évtized biztonságos távolságából és négy év terápiás munkájával még mindig gombóc van a torkomban, ha felidézem. Benne élni hogyan lehetett? Csak úgy, hogy – akárcsak anyu és a két testvérem – súlyosan sérültem. Ma már tudom, mi történik egy gyerekkel, ha szenvedélybeteg családban nő fel. Nem véletlen, hogy addiktológiai konzultáns lettem: a gyógyítást magamon kellett kezdenem. Az alkoholizmus nem egy ember, hanem egy család betegsége. Baj van az egész rendszerrel, és aki benne van, az nem ússza meg épen. Otthon minden az alkohol körül forgott: „Ittál? Ne igyál!” – hallottam ezerszer.
Egy jól működő családban a gyerek érzelmileg és fizikailag biztonságban van, a szülők közös bástyája óvja az életben. Nálunk nemhogy kiesett az egyik szülő a sorból, de még el is vont minden energiát, figyelmet. Anyu egyedül gürcölt ötünkért. Alkoholista férj, családfenntartás, három gyerek, háztartás... Hősies teljesítmény, utólag elismerem. De akkor csak azt láttam, hogy apu iszik, anyu meg űzött vad, én tehát nem számíthatok senkire.
Majd én mindent másképpen
Semmire nem vágytam jobban, mint hogy normális apám legyen, akit nem kell szégyellnem, normális családom, nyugalom, béke, figyelem, szeretet. Utólag ezt már nem kaphatom meg. Én azonban még teremthetek egészséges életet, egészséges családot, melegséget, biztonságot, harmonikus párkapcsolatot, erős bázist a gyerekeimnek. Hogy erre nem elég vágyni, azt a saját példámon tanultam meg.
Az otthonról hozott minta a vérünkké lesz: ha táplál, akkor is, ha mérgez, akkor is. Észre sem vesszük, mennyire a miénk, mennyire azonosulunk vele. Nem elég összeszedni minden erőnket és úgy dönteni: majd én megmutatom, majd én mindent másképpen! A pokolban nőttem fel: nekem ez lett természetes. Aki a poklot szokta meg, akárhogy szenvedett benne, magának is újra poklot teremt.
Nem tudja, hogyan lehetne másképp...
Amíg nem veszi magának a bátorságot, hogy szembenézzen a múltjával és meglássa benne a jelenét. Az én első, félig-meddig tudatos lépésem az volt, hogy jelentkeztem az addiktológiai konzultáns képzésre. Azt hittem, másoknak akarok segíteni. Itt, az önismereti csoportban mondták először a szemembe: „Társfüggő vagy.” „Te meg bolond” – gondoltam magamban, és legyintettem. Meg kellett érnem a felismerésre: miért akarom megmenteni részeges kedvesemet, miért tartok ki egy olyan kapcsolatban, ami több bánatot okoz, mint örömet.
A cikk folytatásához kattints >> ide!
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
