Haboztál, amikor felkértünk az interjúra.
Igen, mert a mi kapcsolatunk is tele van meccsekkel. A mai napig. Persze látom, hogy a környezetemben hogyan borulnak fel házasságok, mennek tönkre szerelmek. Mi miben vagyunk mások? Talán abban, hogy a különböző életszakaszaink – főiskola, munka, kapcsolatteremtések – kríziseit együtt vészeltük át, s ezzel nemcsak mi magunk fejlődtünk, de a kapcsolatunk is erősödött. Voltak perpatvarok, mélypontok, a mocsár alja... de mindenhonnan vissza lehet jönni. A válás mint problémamegoldás hiányzik a szótáramból. Nagyon jó mintát örököltem a szüleimtől.
Mikor ismerkedtél meg Balázzsal?
Még nem voltam 15 éves, ő 19, amikor egy házibuliban összejöttünk. Azóta vagyunk együtt, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Volt, hogy eltávolodtunk, majd megint közelebb kerültünk... De ha külön voltunk, akkor is tudtunk egymásról.
Mi változott, amikor igazi családdá váltatok?
Őszintén, nagyon nehéz időszak volt, amíg a fiúk kicsik voltak. Két pici gyerekkel nem volt egyszerű.
Mi volt benne a legnehezebb?
Egyrészt Balázs rengeteget dolgozott, másrészt én, a pörgős, alkotó nő hirtelen a négy fal közé szorultam, és bár élveztem a gyerekeket, hiányzott a külvilág, frusztrált voltam. Balázs nyilván nem egy ilyen asszonyra vágyott, amikor fáradtan hazaért.
Mit kezdtetek a rossz napokkal?
A legjobb módszerünk a beszélgetés. Szeretünk és tudunk is beszélgetni. Amikor letesszük a fiúkat aludni, egy üveg borral kiülünk a kertbe – amit Balázs fantasztikusan szépen megcsinált –, és kibeszéljük magunkat. Egy húron pendülünk, jól ismerjük egymást, ezek a beszélgetések mégis érdekesek, fontosak, és képesek újat mondani mindkettőnknek. Nagy ritkán, ma már gyakrabban, összejövünk a barátainkkal. Társasági emberek vagyunk.








