Beach
Kedvenc tengerpartomon fekszem: a hawaii Lanikai Beachen. Behunyt szemmel élvezem, ahogy a langyos, trópusi napsugarak átmelegítik a bőrömet, ahogy az ujjaim között pereg a lágy, porszerű homok, hallom a türkizkék hullámokat, ahogy simogatják a partot, és három gyerekemet, amint önfeledten futkároznak, kiabálnak, homokvárat építenek a barátaikkal, akik kiugrottak hozzánk Los Angelesből. Na, ezt nevezem életnek, gondolom magamban. Az idillt egy barátom zavarja meg, aki leül mellém és ezt kérdezi: – Akkor most össze kell pakolnod három és fél hónapra? Hogy fog menni három gyerekkel és a kutyával? – Jó kérdés, sóhajtok fel.
A repülőn
Másnap már Los Angelesben vagyok, jó messze a paradicsomtól, és kétségbeesetten próbálom összepakolni magunkat, az életünket. Budapestre készülünk, ahol a férjem, Csupó Gábor a The Moon Princess című filmjét forgatja majd. Néhány barátom, akiket hetek óta nem láttam, és akiket hónapokig nem fogok látni, beugrik még hozzánk elköszönni.
Két nappal később a Lufthansa berlini járatának business classán ülök kilencéves Ruby lányommal, négyéves Bowie fiammal és a kilenc hónapos Romeóval, valamint egy ölebbel. Már túléltük a biztonsági ellenőrzés tortúráját – szerintem sok anya szeretné ilyenkor kimondani velem együtt, de aztán mégsem meri hangosan, hogy „tényleg úgy nézek ki, mint egy terrorista?” Az ellenőrzés után megkönnyebbülten fellélegeztem: azt hittem, túl vagyunk a nehezén, már ami a gyerekkel utazást illeti. Pedig ha tudtam volna, mi vár még rám, biztosan nem engedtem volna meg magamnak a felszabadult sóhajt.
A kisbaba sírva mászik fel az ölembe, belekeni a ruhámba a bébiételt, fel-alá téblábol a folyosón és idegenek térdére nyáladzik, majd amikor végre elalszik, észreveszem, hogy bűzlik a pelenkája. Vajon melyik rosszabb – tűnődöm –, felébreszteni, vagy ezt szagolni még hat órán át? Befogom az orrom, de szerencsére (vagy sem), két óra múlva felébred, és egyáltalán nem hajlandó újra elaludni. – Na most legalább tisztába tehetem – mondom magamnak.








