Irigység
Először küldtem egy levelet 20 ismerősömnek, hogy igaznak tartják-e ezt az állítást, amire – nem túl nagy meglepetésemre – 18 e-mail jött vissza azzal, hogy „igen, maximálisan”. Viszont amikor utána megkérdeztem a helyeslőktől, hogy fel tudnának-e sorolni 10 kifejezetten irigy embert (neveket nem kértem), akkor senki nem tudott, a válaszok inkább olyasmi tartalommal érkeztek vissza hozzám, hogy „nem, de például amikor előléptettek, az egyik kollégám…”.
Létezik, hogy kifejezetten irigy nemzet vagyunk, mégsincs 10 irigy ismerősünk? És mi a helyzet saját magunkkal? Vajon ha irigylünk bizonyos dolgokat, akkor már irigy emberek vagyunk?
Dalma nem tagadja, hogy érzett már olyan mértékű irigységet, hogy saját maga előtt is szégyenkezett. – Már 2,5 éve próbálkoztam a teherbe eséssel, túl voltam egy rakás borzasztó vizsgálaton és hormonkezelésen, amikor az egyik legjobb barátnőm sugárzó arccal bejelentette, hogy egy rosszul használt óvszer eredményeként most babát várnak a párjával, akivel egyébként mindössze fél éve ismerték egymást. Hát, nem volt betervezve, szabadkozott, de ha már így alakult, nagyon örülnek... és elöntött az a klasszikus, színtiszta sárga irigység. Hiába tudtam az eszemmel, hogy nem ő tehet a bajomról, akkor is igazságtalanságnak éreztem. Irigységemben és dühömben szemétségeket mondtam neki, olyanokat, hogy már általános iskolában is megtanítják az embert az óvszerhasználatra... Csak nézett rám, nem értette, mitől lettem ennyire undok. – Az irigység később sem akart elmúlni, úgy érezte, képtelen jó képet vágni a barátnője terhességéhez, ezért a találkozókat rendre lemondta, a telefonhívásokra pedig nem válaszolt. Fél évvel később egyszercsak összefutottak egy bevásárlóközpontban, Dalma meglátta barátnője 7 hónapos pocakját, és minden irigység elszállt belőle. Beültek egy cukrászdába, bocsánatot kért és mindent megbeszéltek, utána pedig már csak az elvesztegetett időt sajnálta.
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
