Akik nem érik be egy férfival...
Első alkalommal hátulról pillantottam meg azt, akivel megcsaltam életem szerelmét. Magas, sportos férfi sötétszőke hajjal, szűk farmert és olaszos zakót viselt. Előttem állt a sorban egy belvárosi kávézóban – megvette előlem az utolsó szelet citromos süteményt. Csalódott sóhajomat hallva megfordult, és barátságosan elmosolyodott.
Grafitszürke szeme azonnal felkeltette az érdeklődésemet, az állán lévő függőleges barázda és a nevetőránc is érzékien hatott rám. „Te szeretted volna a sütit?”, kérdezte mély hangon. „Nem, nem, jó így…”, válaszoltam. „Hazudsz!”, nem tudtam mást felelni: „Igen.” Nem éppen egy romantikus regénybe illő párbeszéd, meg kell hagyni, azonban kezdetnek tökéletesen megfelelt. Később számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, vajon megérezhette-e rajtam, mennyi elfojtott vágy gyötör.
A férfiak többsége jó érzékkel szagolja ki, ha egy nő többet akar az élettől, mint amennyi megadatott neki. Talán Viktorral is ez történt? Később azt mondta, hogy csak reflexből ajánlotta fel a süteményt, pusztán udvarias akart lenni, miután egymás szemébe néztünk. Csupán egyetlen pillantás volt – és az élet máris erkölcstelen ajánlattal akart próbára tenni. Ha boldog lettem volna, ha akkor nem hiányzik semmi az életemből, minden bizonnyal fel sem tűnik nekem ez a férfi. A kíváncsiság, a vágy és Ámor nyila azonban egyszerre talált el, így – magam is meglepődtem, de – nem esett nehezemre elveim ellenére cselekednem és átlépnem a határt.
De maradjunk csak az elején, méghozzá a kávézói jelenetnél! A pasi mindent jól csinált: egyszer sem tévedt a tekintete a dekoltázsomra. Nem bókolt – komolyak és szinte túlságosan megfontoltak voltunk. Talán abból lehet felismerni, hogy veszélyes vizekre eveztünk, ha nem flörtöltünk? Elvarázsolt, ahogyan rám nézett, mintha senki és semmi sem lenne fontosabb számára nálam. Megemlítette, hogy szereti Dan Brown regényeit. Ezek szerint észrevette a táskámból kilógó könyvet. „Épp most végeztem a szerző előző kötetével”, habogtam, majd gyorsan megkérdeztem: „El akarod olvasni?”
Csak egy másodperc telt el, s gondolatban már a következő elvemet is megszegtem. Közelebb hajolt. Éreztem friss, férfias illatát. Csábító. Meleg. Hallottam, amint „igen”-t mondott, ezzel a kellemes, mély, sármosan búgó hangjával. „Elolvasom a hétvégén”, ígérte. „Hétfőn vissza is kapod. Egyébként Viktor vagyok.” Ez randi lenne? Nem, pusztán futó ismeretség könyvbarátok között, egy kávézóban. És egyébként sem történt semmi, nem igaz? Nem igaz.
Ahogy este a barátom, Bence előtt titkoltam a történteket, azt igazolja, igenis történt valami. Részletesen ecseteltem, mi mindent zsúfoltam bele a napomba – a lényegről azonban hallgattam. Ma már tudom: csak tetettem magam, szerepet játszottam, hogy leplezzem, milyen nagy hatással volt rám a Viktorral való találkozás. Így hát izgatottságomat véget nem érő szószátyárkodással álcáztam. Mi történt volna, ha azt mondom Bencének: „Találkoztam egy férfival, szeretném viszontlátni”, és hogy nem flörtöltünk, hanem… igen, mit is csináltunk?
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
