Vegyünk egy átlaglányt az ötvenes évekből. Tizenkét éves koráig nem tudja, hogyan csinálják a gyereket, hogyan jön a világra, egyáltalán, milyen ehhez szükséges szervek vannak a tulajdon hasában (hogy a fiúkéról már ne is beszéljünk). Amikor egy reggel arra ébred, hogy ott lent középen véres a hálóinge, kiveri a halálfélelem. Leányiskolába jár, osztályfőnöki intőt kapna, ha fiúval látnák moziban (nem látják, fiút csak olyat ismer, mint az a jól nevelt kamasz – brr! –, akivel vasárnap délután szülői felügyelettel málnaszörpözik).
Aztán mégis lesz vőlegénye, s nem győz izgulni, hogy mi vár rá az esküvő után. A menyasszonyi fátylát eligazgató fodrásznő csitítja: „Ne féljen, drágám, észre se veszi és már túl van rajta.” Hát tényleg alig veszi észre. A gyereket nem ő tervezi, hanem a véletlen: a gumi elszakad, a naptárban nem jönnek elég szabályosan a napok. És ha majd lánya lesz, az ő kedvét is elveszi az egésztől.
Elvenné.








