Kell-e az internet a boldogsághoz?
Rettegtem – mint mindenki, aki az első gyerekét várja –, hogy elég jó anya leszek-e. De megnyugtattak az okosok, hogy az első három évben a gyereknek semmi másra nincs szüksége, csak szeretetre. Ah, gördült le a szikla a szívemről, nem lesz itt gond, mert szeretni, azt nagyon tudok, bár ott motoszkált bennem a kisördög, hogy talán némi élelmiszer és meleg ruha is kelleni fog ahhoz, hogy megérje a harmadik születésnapját. De végül ott volt a kezemben a kis magzatmázas teste, és megértettem, hogy nem az a szeretet, amit addig gondoltam, hanem az, amit akkor éreztem és érzek azóta is egyfolytában.
Nem sokkal később azonban arra is rá kellett döbbennem, hogy annak a bizonyos kisördögnek volt némi igaza. Jó lett volna ugyanis, ha a szeretet egy nagy doboz, amibe mindig belenyúlhatok, ha válasz kell. Jó lett volna tudni, hogyan lehet ép ésszel végigcsinálni az első bárányhimlőt és az ezzel együtt járó, lenyomhatatlan lázat, vagy hogyan kell a karomon ülő, hányó csecsemővel együtt fél kézzel ágyneműt cserélni. De doboz nem volt. Szeretet annál inkább, és valahogy csak megértük, hogy elfújhassuk a három gyertyát az epertortán.
Apró kétségek
Nem úsztam meg. Jött a következő anyai örökzöld: „Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.” Hurrá! Ez igazán megnyugtató. Pedig már majdnem hátradőltem és elhittem, hogy menni fog nekem ez az anyaság. Az eldöntendő kérdések úgy özönlenek ilyenkor, mint a szárnyas hangyák. Ezresével. Biozöldség vagy csoki? Tömjem-e a fiam búzacsírával – kockáztatva, hogy műanyag traktorral rohan le egy szerencsétlen gyereket a játszótéren, hogy megszerezze tőle a hőn áhított és otthon tiltólistás csokis édességet? Sport? Vagy zene? Vagy angol? Vagy készségfejlesztés? Vagy egyáltalán miért töröm magam, hiszen egy gyerek. Méghozzá hároméves. Nem arról van szó, hogy neki játszania kell? Boldogan és önfeledten?
Hozzászóláshoz és kérdéshez jelentkezz be!
